V. Little brother ~ Öcs

 

„Always smile. It makes people wonder what you're up to.”
~ „Mosolyogj mindig. Ez arra készteti az embereket, hogy azon töprengjenek, hogy te ki is vagy valójában.”

Az iskolaidő végére Hope úgy érezte, mintha minimum öt koncertet adott volna egymás után. Bár új barátai el akarták hívni magukkal a Grillbe, de ő túl fáradtnak érezte magát hozzá, ezért úgy döntött, hogy inkább hazamegy. A szőke hajú lány hiába erősködött, hogy hazaviszi kocsival, gyalog ment, s tolta a motorját, ami sokkal könnyebbnek tűnt elméletben, mint a gyakorlatban. Már elhagyta a suli területét, mikor észrevette, hogy egy srác sétál a túloldalon, s feltűnően bámulja őt. Igyekezett tudomást sem venni róla, de amikor meglátta, hogy felé siet az úttesten keresztül, sietősebbre próbálta venni a tempóját.

- Hé! – kiáltott rá az idegen. Hope-ot ez kissé meglepte, ilyen közvetlenül még soha, senki sem szólította le, Damonon kívül. Egyre furcsábbnak találta ezeket a kisvárosi embereket.

- Igen? – kérdezte anélkül, hogy megállt, vagy hátrafordult volna az immár mögötte haladó fiúhoz.

- Bocsi, de ez nem egy Kawasaki ZX6R? – érdeklődött a motort bámulva, a lány mellé érve.

- De igen, miért?

- Gondolom te vagy az új lány. Most költöztél ide a városba. – Nem kérdés volt, inkább kijelentés.

- Ezt meg miből gondolod? Lehet, hogy csak eddig elkerültük egymást – nézett rá hű követőjére. Nála nem sokkal fiatalabb, rövid, világosbarna hajú, barna szemű, helyes sráccal nézett farkasszemet.

- Születésem óta itt élek, így biztosan feltűnt volna, ha valaki egy ilyen csodával száguldozna a környéken. Ráadásul Forbs seriffék is állandóan a hajukat tépnék – nevetett fel, amivel a lány ajkaira is halvány mosolyt csalt. A motor iránti rajongása megkedveltette vele.

- Hát igen, az itteni emberek egészen más életmódot folytatnak, mint amihez én hozzá vagyok szokva. – S miközben ezt mondta, széjjelnézett. Egy unalmas dokumentumfilmbe is beleillett volna a látvány a számára.

- Csak nem New York? Vagy Los Angeles? Esetleg Washington? – sorolta fel ötleteit.

- Los Angeles – bólintott.

- Hát, bár elsőre nem látszik, de mióta a Salvatore testvérek visszaköltöztek, mindig történik valami. – Ahogy Hope a srácot figyelte, akaratlanul is kiolvasta tekintetéből a magányt, a fájdalmat és a meg nem értettséget. Hogy miért tudta ilyen könnyen? Mert ugyan ez a szempár meredt vissza rá a tükörből reggel.

- Nincs kedved elkísérni, kedves Mystic falls-i törzslakos? – viccelődött.

- Csak akkor, ha kipróbálhatom – mutatott a gépezetre.

- Ha hazaértünk kerítek neked egy másik bukósisakot, és akkor majd meglátjuk.

- Jeremy Gilbert – mutatkozott be, s jobbját nyújtotta. Így a lánynak meg kellett állnia a motorját megtámasztani, hogy kezet tudjon rázni a fiúval.

- Hope Fall.

- Hope Fall? Az énekes? – kerekedtek el a szemei.

- Igen – húzta el a száját. Addig, amíg úgy tűnt, hogy nem ismeri fel, sokkal jobb társaságnak ígérkezett.

- A nővérem meg a barátnői nagy rajongóid. Caroline szerintem jobban ismer téged, mint te saját magad.

- Nem szabad mindent elhinni, amit írnak, vagy mondanak. Rengeteg rosszakarója van a hozzám hasonló embereknek. Vegyünk egy példát: mondanék egy fiúnevet, akárkijét, erre ők egy egész bekezdést írnak arról, hogy mikor, hol és hogyan töltöttem el a szerencsés fickóval az időmet, s ez vajon hogy érintheti a drága páromat. Érted? – Észre sem vette, hogy a végére milyen dühös lett, s a levegőt is szaporábban vette.

- Hát nem lehet könnyű, de ez is a hivatásoddal jár – tárta szét a karját.

- Igaz… De sokkal jobb lenne, ha az emberek inkább a saját gondjaikkal foglalkoznának. Nekem is van épp elég, nélkülük is. Nincs időm, a mások bajával foglalkozni, de örülök, hogy vannak olyanok, akiknek jut erre is – ironizált.

- Az emberek nem változnak, csak rosszabbak lesznek – komorult el hirtelen Jeremy is. Hope nem értette, hogy miért ejtette ki olyan furcsán az emberek szót.

- Lehet, de mindig akad kivétel, legalábbis én bízom benne, hogy velük vettem körül magam – próbálkozott oldani a feszültséget, amit eredetileg ő gerjesztett.

- A remény hal meg utoljára… - csillantak fel végre először a csokoládé íriszek. – Várj, hadd segítsek. – Azzal elvette a motort, s ő tolta tovább. Útközben beszélgettek komoly és néhány vicces dologról is, míg meg nem érkeztek.

- Hát, itt laknék – mutatott az épületre, mire a srác újfent elámult. – Azt hittem, hogy eléggé régen élsz már itt ahhoz, hogy tudd, az én családom lakott itt – nevetett fel.

- De, csak nem tudtam, hogy te az a Fall vagy. Úgy hírlik, hogy a családod minden tagja meghalt már, Lockwoodék régóta szeretnék már rátenni a kezüket erre a birtokra – világosította fel.

- Értem, hát akkor majd megmondom nekik, hogy nem vagyok hajlandó lemondani az örökségemről. Az édesanyám itt nőtt fel és… - Elcsuklott a hangja, ami nem kerülte el Jeremy figyelmét, de tapintatosan nem kérdezett rá. Helyette inkább más vizekre evezett.

- Sajnos, most már mennem kell, de ha gondolod, este találkozhatnánk a Grillben – vetette fel az ötletet. - Megmutatnám, hogy milyen szórakozási lehetőségeket tud nyújtani egy ilyen kisváros – mosolygott.

- Jól hangzik, de nem hiszem, hogy túl sokáig fent tudnék ma maradni – húzta el a száját.

- Csak egy-két óra, ráadásul nem túl korán, addig meg tudsz pihenni – próbálta győzködni.

- Rendben, mit szólnál, ha nyolcra érted mennék a motorral, és úgy mennénk? Mivel nincs rá jogsid, így nem szívesen bízom rád, már bocsi, de mögöttem nyugodtan utazhatsz – kacsintott. Nem pont így képzelte a srác a dolgokat, de - kelletlenül bár - beleegyezett. Elmagyarázta, hogy jut el hozzájuk, s vagy kétszer visszamondatta, mire képes volt nyugodt szívvel elindulni.

Hope boldog mosollyal az arcán ment be a lakásba, s egyből az ebédlő fele vette az irányt. Ott meg is találta a célszemélyeket, akik boldogan üdvözölték. Egy pillanatra úgy érezte, hogy otthon van, ahol egy gondoskodó, de mégis, ha kell szigorú férfi és egy kedves, energiával teli nő várja haza. Szíve összeszorult a gondolatra, ezért igyekezett gyorsan elűzni. Bár szülei már nem lehetnek mellette, mindkettő más okból, de attól még ők a szülei, és ezen semmi és senki nem változtathat.

Mivel Margaret tisztában volt vele, hogy az iskolában milyen borzalmas dolgokat adnak ebéd címen, így összeütött egy egészséges és laktató, háromfogásos otthonit. Hope azonban ragaszkodott hozzá, hogy hármasban egyenek, arra hivatkozva, hogy így sokkal jobban esik az étel és az étvágya is nagyobb. Ezzel teljesen lefegyverezte a két idősebbet, akiknek nem volt más választása, leültek hozzá.

Miután a finom csokis pudingot is eltüntette, Hope felsétált a szobájába, hogy lepihenhessen. Az órát gondosan felhúzta fél hétre, nehogy elkéssen az esti programjáról.

Nem is sejtette, hogy távolról egy kék szempár egészen hazáig követte, s már előre eltervezte, miként fog alakulni a Grillben töltendő idő.

Hét órakor izgatottan állt a szekrénye előtt, s azon gondolkodott, hogy vajon mit vegyen fel. Nem akart túl hivalkodó lenni, azzal úgy érezte, teljesen tönkre tenné az imázsát, amit Jeremy róla állíthatott fel. Hisz, ha ő nem követi nyomon az életét, csak a testvére és annak barátnői, akkor nem tud a botrányról, ergo jó véleménye van róla. Azonban nem akart a ló túloldalára sem átesni, és egy zsákot húzni magára. Hosszas tépelődés után egy sötétkék farmert, egy zöld, V kivágású felsőt, amin fekete minták voltak és egy fekete magas sarkút vett fel.

Zölddel szépen kifestette a szemhéját, feketével körberajzolta a szemeit, pilláira spirált kent, ajkaira szájfényt. Miután késznek nyilvánította magát, büszkén, mosolyogva szemlélte magát a tükörben. Mivel elég hűvösnek tűnt, így egy fekete dzsekit is magára kapott, és kis táskájával, meg a két bukósisakkal felszerelve száguldott le a lépcsőn. Hangosan köszönt, majd ment be a garázsba.

Könnyedén és gyorsan odatalált a Gilbert házhoz, ráadásul szerencséjére a fiú már a teraszon várta, s azonnal talpra ugrott, mikor meghallotta a motor hangját.

- Szia – köszönt a lány, és átnyújtotta a másik fejvédőt.

- Szia – üdvözölte ő is, miközben felvette.

Jeremy végig mutogatott, hogy mikor merre forduljanak, így nem haladtak túl gyorsan, de a lány magában megfogadta, hogy visszafelé nagyobb tempóra kapcsol utasa kedvéért.

Parkolás után egymás mellett sétálva mentek be a híres Grillbe. Hope meglepődött azon, hogy milyen sokan vannak ott, hétköznaphoz képest. A berendezés asztalok és székek sokaságából, egy részen kialakított biliárdasztalból, dartsból, csocsóasztalból és persze a pultból állt. Bár, ahogy jobban szemügyre vette a dolgokat, egy zenegépet is megpillantott.

A srác a pulthoz vezette, s kedvesen felajánlotta, hogy válasszon, amit szeretne, majd ő fizet. A sztár egy ideig homlokráncolva nézte a kínálatot, de végül csak egy rostos őszit kért, Jeremy pedig kólát ivott. Kinéztek maguknak egy szimpatikus, üres asztalt, és helyet is foglaltak.

Egy ideig inkább csak nézelődtek a helységben, s a legifjabb Gilbert feltűnés nélkül minden ismerősre rámutatott és bemutatta. Hope azonban egy-két emberről, Caroline-nak hála, jóval többet tudott, mintsem ami a fiú szájából elhangzott. A hangulat egy idő után oldódott, így a nyelvük is megeredt. A lány nehezen, de a kérlelő szemek hatására elkezdett magáról mesélni. Az eleje kicsit döcögős volt, de a végére már ömlöttek belőle a szavak. Jól esett kiadnia magából, és ehhez remek társaságra lelt. Na, nem, mintha a szőke hajú pletykafészek nem nyerte volna el a szimpátiáját, de talán azért, mert tudta, hogy rajongója és nyomon követte az életét, óvatosabb vele.

A kölcsön kenyér azonban visszajár, így Jeremy-nek is kellett kiselőadást tartania a vele történtekről. A múlt eseményeit könnyedén tudta követni, ám a Vicky halálával kapcsolatosok utánit már nehezebben. Egy dologban érezte magát teljesen biztosnak: Damon Salvatore az utolsó személy, akit közelebbről is meg akar ismerni.

A helyiségbe belépette egy magas, jóképű, fekete hajú, kék szemű férfi, aki lassan körbehordozta tekintetét a Grillben, s egy ponton megakadt. Egyszerre volt boldog és dühös. Örült, hogy végre megtalálta a keresett személyt, a társaságának viszont már egyáltalán nem. Korábban se értette, hogy Vicky mit evett azon a taknyoson, úgy gondolta, hogy ez is lett a veszte. Az viszont, hogy még Hope is vele ül itt helyette, fölöttébb mérgelte. Azért, hogy lehiggadjon, és nyugodtan tudja megszakítani a párocskát, ivott egy whiskyt. Az ital, ahogy végigfolyt a torkán melegséggel töltötte el bensőjét. Nagy levegőt véve kikért még egyet, s azt fogva indult meg céljához.

- Remélem nem zavarok – kezdte azonnal, s már le is huppant a lánnyal szemben. – Ejnye Jeremy, máris lecsapsz az újoncra? Azt hittem, hogy Annával vagy együtt. Vagy talán azért annyira nem szereted, ha valaki más? – húzta az agyát, amivel el is érte a kívánt hatást első látásra: Gilbert tekintete elsötétült, s dacosan nézett rá, Hope pedig értetlenül kapkodta a fejét közöttük.

- Semmi közöd hozzá, hogy kivel, mit csinálok. És ha érdekel, igenis zavarsz minket – vágott vissza.

- Na és téged mi szél hozott ide, kislány? – kacsintott a vele szemben ülőre. Azonban nem a legjobban tette.

- Nem figyelsz arra, amit az előbb mondott? Zavarsz minket. Ráadásul a bukósisakomat is elvitted reggel, haza kellett tolnom a járgányomat miattad! – mondta cseppet sem jókedvűen az énekes.

- Otthon van, ha eljössz velem, oda tudom adni, de most sajna nincs nála. Nem hittem volna, hogy itt fogunk összefutni, ráadásul ilyen korán – játszotta az ártatlant.

- Köszi, de elég, ha holnap elküldöd Stefannal – legyintett, majd ránézett a telefonjának a kijelzőjére. – Jeremy, késő van, és már fáradt vagyok. Jössz, vagy maradsz? – állt fel az asztaltól.

- Mehetünk nyugodtan – tett ő is így.

- További kellemes estét, Mr. Salvatore – köszönt el Hope, fogva a holmijait, s a sráccal az oldalán elindult kifelé.

A ledöbbent vámpír nemsokára már csak a hűlt helyüket és a csukott ajtót bámulhatta. Szépen, lassan hátradőlt, és a kezében lévő, itallal teli poharat nézte. Ajkai hamarosan féloldalas mosolyra húzódtak, ő pedig jókedvűen lehajtotta az alkoholt. Bár sejtette, hogy a vadászat kivételesen hosszabb lesz, mint szokott, de ez a nagy ellenállás meglepte. Ez azonban nem számított, hisz Damon Salvatore mindig megszerzi azt, amit, vagy akit akar. S ez alól egy nagyvárosi kislány sem lehet kivétel.

A visszafele úton a lány jól meghajtotta féltett kincsét, s így az utazás időtartama jelentősen csökkent. Ettől függetlenül mindketten élvezték. Jeremy szorosan összefonta a karjait a vékony derék körül, és úgy kapaszkodott, ami az élesebb kanyaroknál elég fontos volt. A Gilbert ház utcájánál lassítottak, így szépen meg tudtak állni a bejárat felé vezető útnál. A srácnak, mikor levette a fejéről a sisakot, láthatóvá vált a boldog mosoly az arcán.

- Ez eszméletlen volt! Kár, hogy nem lakok messzebb, akkor tovább tartott volna – áradozott. Hope is levette fejvédőjét, úgy nézett bele a csillogó szempárba. Melegséggel töltötte el a tudat, hogy örömet tudott szerezni valakinek. Úgy érezte, hogy ez egy nagyszerű befejezése a napnak.

- Ha gondolod, hétvégén elvihetlek egy pár körre a városban, vagy elnézhetünk egy közeli helyre is – ajánlotta fel.

- Vigyázz, mert szavadon foglak – viccelődött a fiú.

- Amit Hope Fall megígér, azt be is tartja. – S kezeit esküre emelte.

- Úgy legyen – bólintott Jeremy, ekkor azonban kijött Elena, Stefannal az oldalán.

- Sziasztok – köszönt egyszerre a Gilbert-Fall páros.

- Sziasztok – üdvözölték őket.

- Hát ti merre jártatok? – kérdezte Elena.

- Damon visszaadta a bukósisakot? – érdeklődött Stefan, bár maga is tudta a választ.

- Először is – kezdte a lány –, Jeremy elhívott a Grillbe délután, mikor hazakísért és tolta ezt a dög nehéz masinát. Másodszor, bár nekem csupán két rövid találkozásra futotta a bátyáddal, de a válasz szerintem mégis eléggé egyértelmű – húzta el a száját.

- Kétszer? – kerekedtek el a csokoládé íriszek. – Akkor most is…

- Igen, most is volt szerencsém hozzá, bár szívesen kihagytam volna. Úgy tűnik, hogy ő elhiszi azt a sok hülyeséget, amit rólam irkálnak. Szeretem Pault, és még mindig együtt vagyunk.

- Neked van kocsid is, ugye? – kérdezte félénken a Gilbert lány.

- Persze, de miért? – ráncolta a homlokát a híresség értetlenségében.

- Holnap be tudnál ugrani értem és Stefanért, meg Caroline-t is felvehetnénk valahol – ajánlotta fel. Úgy gondolta, hogy ez jó alkalom lesz többet megtudnia róla, és kideríteni, mi igaz a pletykákból.

- Rendben, ha fél nyolcra itt vagyok, az úgy megfelel? – ment bele.

- Tökéletes, akkor holnap találkozunk – integetett párjával együtt, és Jeremy is felemelte a kezét.

- Oké, jó éjszakát! – Beindította a járgányát, és már el is hajtott.

Útközben végiggondolta az este történteket, s örömmel töltötte el, hogy eddig semmi különösebb galiba nem történt, Damont leszámítva. Vacsora közben elmesélte e történteket két lakótársának. Mikor a Salvatore fiú szóba került, Gregor felpattant, és egy másik bögre kakaót hozott a lánynak, amit kötelezően meg kellett innia. Megállapította magában, hogy Margaret százszor finomabbat készít.

Fürdés után bedőlt az ágyba, s újra lejátszódott az aznapi események. El kellett ismernie magának, hogy jobban érezte magát, mint ahogy azt korábban képzelte. Ettől függetlenül, továbbra is visszavágyott a régi életébe.

Hamar elaludt, azonban mikor álmában egy kék szempár jelent meg felriadt. Kapkodta a levegőt, s idegesen túrt bele a hajába. Tudta, hogy kinek vannak ilyen íriszei, s ez még inkább feszültté tette. Morcosan vágódott vissza, s próbálta lenyugtatni magát. Nemsokára sikerült, és az este további fele nyugodtan telt.

*

Damon zsebre tett kézzel állt a hatalmas ház előtt. A hűvös, éjszakai szellő játszott fekete tincseivel, őt ez azonban cseppet sem zavarta. Tekintetével egyetlen pontot fixírozott rendületlenül. Az ablak bár csukva volt, s a függönyt is elhúzták, ő mégis tökéletesen tudta, hogy ki rejtőzik mögötte. Már épp elhatározta, hogy felpattan az erkélyre, mikor léptekre lett figyelmes. Ajkai keserű mosolyra húzódtak, s nagyot sóhajtott.

- Mi járatban erre, kedves öcsém? – érdeklődött anélkül, hogy hátra nézett volna.

- Azért jöttem, hogy megkérjelek, hagyd békén azt a lányt. Ő egy híresség, bármi érdekes történik vele, azonnal a címlapra kerül, csak a lebukást kockáztatod. – Damon azonban csupán távolról hallotta testvére szavait, ugyanis rájött, honnan volt olyan ismerős számára: reggel, a híradóban, mikor Elenával beszélt, Őt mutatták. Ráadásul Caroline szobája is tele van a posztereivel, s a kocsijában is az Ő Cd-it kellett hallgatni. Kicsit ostobának érezte magát, hogy ennyi ideig tartott, de ezzel nem foglalkozhatott, hisz éppen egy beszélgetés közepén van.

- Nocsak! A vajszívű srácot, aki nyuszikákkal és őzikékkel szokott iszogatni, jobban érdekli a titokban maradásunk, mintsem egy lány sorsa. Ezt már nevezem! Fejlődő képes vagy – húzta a fiatalabbik agyát.

- Nagyon jól tudod, hogy ez nem így van. – Próbált higgadt maradni. – Csupán tisztában vagyok vele, hogy azzal nem tudnálak meggyőzni.

- Sajnos, ezzel sem sikerült, de azért ne keseredj el! – vigasztalta, ám hangjából sütött a gúny.

- Az a lány már így is elég sok mindenen keresztülment, nem hiányzol még te is az életéből – rázta meg a fejét, azonban hirtelen erős ujjak fonódtak a torkára.

- Ne merd nekem megmondani, hogy mit tegyek! Ez csak rá és rám tartozik. Ha az utamba állsz, nagyon megbánod! – figyelmeztette, majd jó pár méterre elhajította.

Szegény Stefan lassan feltápászkodott, ám bátyját már nem látta sehol és jelenlétét se érezte.

- Örülök, hogy ezt meg tudtuk beszélni…