VI. Friends ~ Barátok

“True friends walk in when the whole world walks out”

„Az igaz barátok akkor is melletted lesznek, ha az egész világ ellened fordul”

Damon az ágyában feküdt, és a plafont bámulta, miközben az előző estén gondolkozott. Miután rájött, hogy honnan is ismerős neki a név, beugrott Caroline-hoz, és alaposan kifaggatta. A hallottak és a látottakat összevetve azonban nem tudott tiszta képet alkotni a csinos énekesről. Abban azonban biztos volt, hogy rossz oldalról közelítette meg, s ráadásul még verbénát is fogyaszt, ugyanis a bájolás nem működött. Gondterhelten beletúrt fekete tincseibe, s azon járt az agya, hogy megéri-e a fáradtságot. Mikor viszont eszébe jutott, hogy ezzel feladná, képzeletben egyből pofon vágta magát. Nem, csupán új stratégiát kell összeállítania, s azzal próbálkozni. Már el is tervezte, hogy mi lesz az első lépés, és talpra is pattant, amikor eszébe jutott még valami, s szomorúan visszahuppant fekhelyére. Úgy gondolta, hogy nem szabad túl rámenősnek tűnnie, így csupán majd órák után megy elé és beszél vele. Addig viszont fogalma sem volt, hogy mihez kezdhetne.

*

Hope idegesen rágcsálta az eperlekváros pirítósát, s közben a kávéját fixírozta. Rossz érzése volt a nappal kapcsolatban, így legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba. A szigorú házvezető azonban ezt nem engedte, így kénytelen-kelletlen összekapta magát. Miután befejezte a reggelit, fogta iskolatáskáját és elindult a garázsba. A metálfekete Peugeot 908-as ott parkolt, és már alig várta, hogy felpörgessék a motorját. A motyóját bedobta a csomagtartóba, hogy később ne zavarja az utasait, és útnak is indult.

Már rutinosan hajtott végig az utcákon, a Gilbert ház elé. Nem akart bemenni, ezért megcsörgette Elenát.

- Indultunk – mondta mindenféle köszönés nélkül és kinyomta. A fiatal sztár rákönyökölt a kormányra, s úgy várakozott. Egy perc sem telt el, máris jött a párocska, és behuppantak hátra. – Jó reggelt – üdvözölte barátjával szinkronban.

- Nektek is – viszonozta. – Mehetünk? – kérdezte, miközben feltette napszemüvegét.

- Persze – válaszolt Stefan. – Majd elnavigálunk, oké?

- Rendben.

A szőke lány már a ház előtt állt, mikor odagurultak elé, amivel meg is lepte gyerekkori barátnőjét. Eddig mindig rá kellett várni, ő készülődött a legtovább. Nagyon be lehetett sózva, ha képes volt korán felkelni, csak azért, hogy ne okozzon bosszúságot példaképének. Útközben egyfolytában fecsegett, az énekest dicsérte csodás hangjáért, s hogy mindig az volt a vágya, hogy elmehessen egy koncertjére.

- Mit szólnál, ha itt, a városban lépnél fel? – kérdezte csillogó szemekkel. Ám a hatás jelentősen eltért a várttól: Hope erősen beletaposott a fékbe, mire mind a négyen lefejelték volna az előttük lévő tárgyat, ha nincs bekapcsolva a biztonsági övük. A mögöttük haladók bosszankodva dudáltak a nem túl szép műveletért.

- Nem – válaszolta ridegen, s magát lenyugtatva indult tovább. Döbbent csend fogadta, s egymás tekintetében kutattak válasz után. Egyetlen férfi lévén, Stefanra hárult a komoly feladat – Elena oldalba bökésének hála –, hogy megtudakolja az okát.

- Már nem szeretsz énekelni? – érdeklődött, mire a szöszi bosszúsan forgatta szemeit. Nagy csönd telepedett rájuk, s már kezdték feladni a reményt, mikor is a suli parkolójában mély sóhajt vett a fiatal sztár.

- Nem véletlenül kellett idejönnöm. Ahhoz, hogy teljesen megértsétek a helyzetet, a legelejétől kéne mesélnem a dolgokat, de ahhoz most se kedvem, se időnk. Töri előtt még át akarom nézni az ipari forradalmakat, ha Mr. Saltzman esetleg megint hadjáratot indítana ellenem – húzta el a száját a keserű gondolatra és kissé nyűgösen kiszállt a járműből; társai követték példáját.

- Ne aggódj, Mr. Saltzman egész jó fej – próbálta mosolyogva biztatni Elena.

- Eddig nem úgy tűnt – morogta. Megállt és szétnézett az egyre zsúfoltabb parkolóban. A lágy őszi szellő játszani kezdett hullámos tincseivel, de ő eközben valahol egészen máshol járt. – Ha megbuktat, akkor nem hiszem, hogy valaha még újra színpadra állhatok – olyan halkan mondta, hogy szinte suttogásnak tűnt, barátai azonban tökéletesen hallották. Némán váltottak komoly pillantásokat Elena és Caroline, majd előbbi Stefanba, utóbbi Hope-ba karolva indultak útnak.

A nap a második óra végéig egészen unalmasan telt, akkor azonban Hope magára maradt, az ének órája egyik újdonsült barátjával sem volt közös. Eddig fel sem tűnt a számára, hogy mennyire jó, hogy ott volt neki a pletykás, szőke Duracell nyuszi. A terembe belépve megkereste a tanári asztaltól és a többi, vidáman csacsogó diáktól legtávolabbi helyet. Új telefonját elővette, s szomorúan konstatálta, hogy még semmilyen fotó nincs benne. Korábban, ha unatkozott és egyedül volt, mindig a közös képeit nézegette Paullal és Jenniferrel. A szerelme és a legjobb barátnője képe lebegett a szeme előtt, s mellkasában egy sötét lyukat érzett. Nagy szüksége lett volna rájuk. Ő maga mindig is talpraesett, kemény csaj volt, s ezt kívülről is remekül tudta mutatni, ennek ellenére mióta betette a lábát a városba, már koránt sem érezte magát annak. Szüksége lett volna egy erős támaszra, aki átsegíti őt ezen a nehéz időszakon.

Milyen furcsa is az ember… Csak akkor jön rá, hogy milyen fontos neki valaki, ha már elveszítette…

Merengéséből a látóterébe bekúszó feketehajú lány zökkentette ki.

- Szia, a nevem Piper Holloway – s kezét nyújtotta az egy pillanatra ledermedt énekesnek.

- Szia, az enyém Hope Fall – fogadta el a köszönést.

- Úh, tehát tényleg te vagy az! – csillantak fel a barna íriszek. – Tegnap is láttalak, de nem tudtam elhinni, hogy Te, itt vagy! Ebben a városban! Ebben az iskolában! Kérlek, aláírnád? – nyújtotta az időközben előhalászott posztert és CD-t. A többi lánynak sem kellett több – ezt az órát egy fiú sem vette fel, vagy legalábbis nem ebbe a csoportba jártak –, fogták a náluk lévő füzetet, vagy képet, és vitték a hírességhez. Csak a belépő tanárnő mentette meg a rajongóktól.

El se hiszem, hogy komolyan azért adok hálát az Istennek, mert elkezdődött egy óra.

Megkönnyebbülten hallgatta a negyvenes évei elején járó nőt, amint Mozart életéről mesélt, s megígérte, hogy a következő órán megnéznek egy, a már halott művészről szóló filmet. Az óra végéig szorgosan jegyzetelt és figyelt. Az viszont, hogy egész idő alatt a diáktársai nagy része őt bámulta, felettébb zavarta. Ezért nem akart egy ilyen középiskolába járni, hiszen már az elejétől kezdve tudta, hogy ez lesz a vége. Olyan, mintha egy paparazzókkal teletömött szobába zárták volna be. Azoknak pedig a gondolatától is felállt a szőr a karján. Eszébe jutottak az újságok, melyeknek a címlapján az ő képei szerepeltek, miközben egyáltalán nem ura a gondolatainak és cselekedeteinek. Kezei ökölbe szorultak attól, hogy valaki drogot csempészett az italába. Nem akarta megtorlatlanul hagyni az esetet, de tisztában volt vele, hogy semmi esélye kideríteni, ki lehetett a tettes.

Amint meghallotta a csengőszót, rohant volna ki a teremből, Mrs. Kelley hangja azonban megállásra kényszerítette.

- Miss. Fall, kérem, jöjjön ide – intette magához a meglepett lányt. Hope homlokát ráncolva ment oda a tanári asztalon pakolászó nőhöz. – Úgy hallottam, hogy maga egy nagyon tehetséges énekes – kezdett bele a mondandójába, amivel egy másodperc alatt felkeltette a diákja figyelmét. – Éppen ezért szeretném, ha az iskolai rendezvények aktív résztevője lenne. Miss. Forbes a rendezvények egyik fő szervezője, majd beszélek vele, hogy az Ön fellépését is tervezze be a péntek éjszakai ünnepségbe, amit a végzős diákok kedvéért tartunk. Tudom, hogy addig már csak két napja van felkészülni, de ha olyan jó, mint mondják, bizonyára könnyedén fel fogja venni az akadályt. Remélem, nincs kifogása ellene – szórtak villámokat a tanárnő szemei, ami meggátolt mindenféle ellenkezési szándékot.  –. Nagyon helyes – lágyult meg egy pillanatra. – Most viszont igyekezzen, mert hamarosan becsöngetnek a következő órára. Gondolom, nem akar elkésni – vetette be újra szigorú tekintetét.

Hope gyorsan hátraarcot vágott és sietve, de nem túl gyorsan távozott a sárkány barlangjából. Hamar megtanulta, hogy ki az a személy, akivel nem akar ujjat húzni. A közelgő feladata viszont nagyon elkeserítette. Egyáltalán nem állt szándékában fellépni, akárki akármit is mondd, mégis érezte, hogy ez alól nem fog tudni egykönnyen meglógni. Az egyetlen reménye a szőke barátnője, aki már messziről hevesen integetve szaladt felé.

- Na, milyen volt? – érdeklődött azonnal. – Ugye senki sem zargatott?

- Hát, elég vérmes természetű ének tanár létére – gondolkodott el. – A lányok a csoportban felismertek, így néhány CD-t, meg füzetet alá kellett írnom, mielőtt a tanárnő bejött volna – mondta kedvtelenül. Pedig régen mennyire imádott fürdeni a népszerűségben és rajongó kedvére tenni egy aláírás, vagy egy közös fénykép keretében!

- Ki volt az? – szűkültek össze a kék íriszek.

- Ööö – gondolkozott el az énekes. Azonban hiába erőltette meg magát, nem jutott eszébe a lány neve. Már megszokta, hogy naponta rengeteg rajongójával találkozik, s örült, ha az autogramot a megfelelő embernek címezte. – Bocsi, elfelejtettem. – Zavarában idegesen beletúrt a hajába. Kényelmetlenül érezte magát, amiért úgy gondolta, hogy csalódást okozott valakinek.

- Oké, akkor gondolom nem lehetett annyira vészes – mondta mosolyogva. – Gyere, menjünk irodalomra. Két percünk maradt, ráadásul Elena meg Stefan már biztos ránk várnak – húzta magával a terem felé.

- Jól van, de van valami, amit… - De valaki a szavába vágott.

- Hope! Hope! – kiabálta az illető a folyosó túlsó végéről. Mindketten a hang irányába fordultak. Egy izgatottságtól kipirult arcú lány rohant feléjük, fekete tincse ide-oda himbálóztak. Mikor eléjük ért, nagy levegőket véve próbálta lenyugtatni légzését. – Bocsi, de Zoey mesélte, tudod, a vörös hajú lány, aki előtted ül – Hope kényszeredetten mosolygott beszéd közben –, hogy Mrs. Kelley megkért, hogy lépj fel a pénteki ünnepségen. Már alig várom! Az első sorban fogok állni! Már tudod, hogy melyik számaidat adod elő? Remélem, a When I’m with you-t is, az a kedvencem! Paul nem jön el? – érdeklődött. Az énekes azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld. Az egész iskola – de ha nem is, a környéken tartózkodó diáksereg – őket nézte.

- Júúj! – sikoltott fel egy közelükben ácsorgó elsős. – Hope Fall koncerted ad pénteken! Te el tudod ezt hinni, Amy? – fordult oda a mellette álló osztálytársához.

Az embertömeg izgatottan mocorogni kezdett, s futótűzként terjedt a hír: Hope Fall koncerted ad péntek este! Az énekes a megsemmisülés küszöbén, a felbolydult méhkas közepén állt. Nem akarta elhinni, ami történik. Ő nem ezt akarta. Caroline, látva a ledöbbent ábrázatot, megragadt a karjánál fogva és elrángatta a legközelebbi mosdóba. Szerencséjükre senki sem tartózkodott ott.

- Hope, mi történt? – kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Mrs. Kelley megkért, hogy lépjek fel pénteken, de előtte egyeztessek veled – nyöszörögte.

- Értem – bólintott. Súlyos harcot kellett megvívnia magában. Egy része örömtáncot lejtett volna a hír hallatán, a másik pedig minimum kivégzésre küldené az énektanárt és az ostoba iskolatársaikat, amiért a példaképét zargatják. Belenézett a zavaros zöld íriszekbe, s nagy levegőt vett, majd indulatosan fújta ki. – Amíg engem látsz, aggodalomra semmi ok! Én vagyok a rendezvény szervezője, és ha jól emlékszem, a te koncerted már sajnos nem fog beleférni – sóhajtott színpadiasan. Hope meglepetten nézett rá. – Remélem, azért nincs harag – kacsintott. Az énekes egy pillanatig szóhoz sem jutott. Szívét melegséggel töltötte el, hogy egy lány, akit alig ismer, egy ilyen nagy szívességet tesz meg neki, mikor nem is olyan rég mondta, hogy mindig is arra várt, hogy elmehessen a koncertjére. Most itt lett volna az alkalom, ehelyett inkább az ő kedvére tesz. Ajkai mosolyra húzódtak, s szorosan megölelte.

- Köszönöm! Köszönöm, Caroline! – hálálkodott.

- Ugyan, a barátnőmért bármit! – viszonozta a kedves gesztust. Egy ideig még így maradtak, majd a szöszi hirtelen észbe kapott. – Jó ég! Elkéstünk irodalomról!

- Basszus – káromkodott Hope. – Siessünk, mielőtt még ez is benne lesz az újságban – zsörtölődött az osztálytársa után futva.

A folyosó már szinte teljesen kiürült, így alig egy-két ember nézett a rohanó páros után. Sajnos így is több mint öt percet késtek, s a tanár büntetésként kihívta őket felelni. A kérdéseket felváltva kapták, a teljesítményük bár nem volt rossz, de kiemelkedően jó sem.

- Remélem, kisasszony, hogy nem hiszi azt, csak mert híres, bármit megengedhet magának – mondta a tanár dühtől izzó szemekkel.

- Természetesen nem, uram. Elnézést kérek, mint mondtam miután bejöttünk, többet nem fordul elő ilyesmi – vágott vissza finoman burkolva.

- Rendben van. Mivel ez az első irodalom órája iskolánkban, eltekintek a büntetéstől és osztályzatot sem kap. Miss. Forbes, öntől többet vártam. Remélem, nem züllik el úgy, mint a többi fiatal – s itt erősen az énekesre nézett. Egyértelmű, hogy hallott a botrányról.

- Nem áll ilyesmi szándékomban. Egy ilyen példaképpel, mint Hope Fall – s itt az említett személybe karolt – lehetetlen, hogy ez megtörténjen.

Mindenki döbbenten hallgatta, a barna hajú lány pedig értetlenül nézett rá. Tisztában volt vele, hogy a szöszi tud a botrányáról, ennek ellenére mégis ilyet mond. Ez teljesen abszurd. A kék szempár tulajdonosa viszont csak mosolygott.

- Én nem hiszem el, amit azok a hírvadászok mondanak –súgta oda, miközben helyet foglaltak.

- Köszi, Caroline, ez nagyon rendes tőled.

- Mondtam, a barátnőmért bármit.

Hope boldog mosollyal az arcán fordult a tanár felé, s hallgatta unalmas előadását a realizmusról. Azonban egy szót sem fogott fel belőle. Amikor a telefonja rezegni kezdett, az addigi próbálkozásai is kudarcot vallottak.

A terv: beszélek ma Mrs. Keley-vel, hogy már nem férsz bele a programba. Ha ez nem jönne be, akkor jön a B terv (mert ilyenre mindig szükség van): Csütörtökön rosszul leszel a suliban és hazamész, pénteken pedig nem jössz be. Az ágyadból senki sem rángathat ki ;) Caroline

Vigyorgását alig tudta leplezni, de azért megpróbált uralkodni rakoncátlan arcizmain. Nem gondolta volna, hogy alig másfél nap leforgása alatt így fog érezni, de belül tudta, hogy így történt: egy igaz barátra talált.

*

Damon unottan járkált a lakásban, nem tudott mit kezdeni magával. A terve már készen állt, és csupán arra várt, hogy az elméletből a gyakorlatba is végül bekerülhessen. Egyedül az új prédája miatt nem ment még el a városból, pedig már nagyon szeretett volna a visszapillantó tükörből nézni az „Üdvözöljük Mystic Fallsban!” táblát. Semmi sem kötötte ide többé. Az öccse zargatására még évszázadok állnak rendelkezésére, ez a hely viszont olyan emlékeket rejt magába, amelyeket mindenáron el akart felejteni, s túllépni a múltban történteken végérvényesen. Egy utolsó szórakozást ígérő vadászat, és már el is húzza a csíkot Addig azonban még akad tennivalója bőven.

Az óra kettőt ütött, aminek hallatán a vámpír megkönnyebbülten csapta össze a kezeit.

- Végre – emelte tekintetét a plafonra.

Felvette a fekete napszemüvegét, s egy szemvillanás alatt eltűnt.