X. Surprise visiting ~ Meglepetés látogatás

„If life gives you lemons, make lemonade!”
~ „Ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét!”

Damonben vegyes érzések dúltak, halottnak hitt szíve eszeveszetten dobogott. Végre elérte, amit akart, s mégsem a győzelemmel járó elégtétel töltötte el leginkább. Mielőtt azonban beteljesedett volna, a nappaliból jövő kiáltás megszakította ezt a tökéletes pillanatot.

- Szerelmem!

Hope szemei hirtelen kinyíltak, pupillái hatalmasra tágultak. Kezeivel egy erős lökés segítségével, magától messzire lökte a vámpírt. Remegő gyomorral fordult az ajtó felé, ahol hamarosan egy lihegő férfi tűnt fel.

- Kicsim! Hál’ Istennek! – sóhajtotta, majd két góliát lépéssel átszelte az énekes és közte lévő távolságot, a karjaiba vette és átölelte. Arcát a barna hajzuhatagba temette, s mély lélegzetet vett. – El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál.

A lány földbe gyökerezett lábakkal állt, és bele tellett jó néhány másodpercébe, míg viszonozni tudta a gesztust. El sem tudta hinni, hogy ő, itt van. Ez mégis, hogy történhetett?

- Paul… - nyögte ki a nevét nagy nehezen.

- Ó, Hope! Soha többet ne tűnj el így legközelebb, kérlek! – suttogta, miközben jobbra-balra ringatta.

- Várj! Mégis, hogy találtál meg? – tolta kissé el magát, hogy a zöld szemekbe tudjon nézni.

- Addig nyomoztam, míg meg nem találtalak. Bár az, hogy most itt lehetek veled, nem csupán az én érdemen – húzódott kisfiús mosolyra az arca, amit az utolsó Fall mindig is annyira imádott. Egész álló nap tudná nézni.

- Hogy…? – kezdett bele, de egy szőke, ajtókeretnek támaszkodó, kékszemű bombázó félbeszakította.

- Sejthettem volna… Csak egy perce vagytok együtt, és már egy feszítővassal sem lehetne titeket szétválasztani – jegyezte meg sanda vigyorral.

Mandulavágású szemei, fitos orra, finoman telt ajkai voltak, arcáról messziről lerítt az öröm és az elégedettség. Tökéletes alakját egy kék színű, testhez simuló, pánt nélküli mini ruha és egy tíz centis, szintén kék magas sarkú szandál hangsúlyozta ki, ami a szemeihez is csodásan illett. Tincsei laza loknikban hullottak a vállára és hátára. Egész lénye sütött a magabiztosságtól.

- Jenny! – sikkantott fel az énekes, majd kibontakozott az ölelésből, hogy legjobb barátnőjét részesítse benne. – Te is itt vagy! Ez hihetetlen – képedt el teljesen. Hirtelen úgy érezte, mintha egy percre sem hagyta volna el L. A.-t.

- Na, mizu csajszi? Mi volt ez a drámai lelépő? Se egy üzenet, se egy telefon, semmi… Mégis… - kezdte volna a következő kérdést, de szemei kikerekedtek, mikor végre végignézett barátnője öltözékén. – Jesszusom! Ez mégis mi a fene? Mi ez a… gönc? – fintorodott el.

- Ez… Izé… Hát csak… - jött zavarba a többszörösen lesokkolt lány. Ujjaival birizgálni kezdte a pólója alját és mindenfelé tekingetni kezdett.

- Még egy hete sincs, hogy eljöttél otthonról, és máris így… Öltözködsz – mondta végül, bár mindenki tudta, hogy nem ezt akarta először. – De ne aggódj, mielőtt jöttünk beugrottunk neked pár ruciért – mosolyodott el újból, majd körbenézett, hogy ezt a helyiséget is feltérképezhesse. Tekintete ekkor megakadt az eddig csendben figyelő Salvatore fivéren.

Damon egy pisszenés nélkül nézte végig a nagy jelenetet, s elméjében sötétebbnél sötétebb gondolatok cikáztak. Nem elég, hogy tönkretették azt a tökéletes pillanatot, teljesen ki is sajátítják maguknak az áldozati bárányát. Merthogy újra ezt a jelzőt kapta meg a fiatal énekes. A korábbi érzelmek nyom nélkül eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Kathrine számlájára írta az egészet. Ő soha többé nem érezheti azt, mint amit iránta érzett. Még csak hasonlót sem. Lényének az a része számára örökre elveszett. Csak a vadászat öröme maradt…

Jenny szemei felcsillantak a sármos férfi láttán. Kezeivel igazgatni kezdte a haját, s ruháján is végigsimított, szép lassan. Ezzel mindig sikerül felhívnia az összes hímnemű egyed figyelmét, jó pár méteres körzeten belül. A végső fegyvere, mikor a sokak által irigyelt hajkoronáját lazán hátradobja egy színészi mozdulattal. Ezek alól eddig csak Paul volt kivétel, aki olyannyira Hope hatása alatt állt, hogy Jennyt észre se vette. Eddig… De most a feketehajú Adonisz is csak az énekes lány hátát nézte borús tekintettel. Látszott, hogy valami nagyon nem tetszik neki. A kis szöszinek pedig az, hogy ilyen mértékben figyelmen kívül van hagyva, rendkívül sértette az önérzetét.

- Hope – szólította meg, mire azonnal felé kapta a fejét –, nem akarsz bemutatni az új barátodnak? – mosolygott rá a lehető legtündéribb módon.

- Óh… Jah… Persze – pirult el teljesen a füle tövéig, amit a két, hozzá legközelebb álló nem értett. Még össze is néztek, de így sem lettek okosabbak. Ekkor Jenny kezdte megsejteni, hogy mi lehet a dolog hátterében, bár eléggé nehezére esett még csak elképzelni is. Ugyan már… Ő Hope! Paul számára az első és egyetlen férfi az életében. Sosem csalná meg…

Az utolsó Fall úgy érezte, hogy egy látatlan kötél tekeredett a nyaka köré. Alig mert megfordulni, hogy megkísértőjével szembenézzen. Az utóbbi néhány percben teljesen megfeledkezett róla, most viszont a legnagyobb problémájává lépett elő. Fogalma sem volt, hogy magyarázza meg a félmeztelen férfit. Lassan, nagy levegőt véve megfordult, s rájött, hogy ez a meglepetések éjszakája. Ugyanis Damon – valószínűleg kihasználva az időt, míg nem figyeltek rá – újra magára kapta felsőjét, s most összefont karokkal állt. Hope számára még sosem volt ilyen nehéz valakinek a szemébe néznie. Mikor tekintete összekapcsolódott a két csillogó zafírral, a szíve kihagyott egy dobbanást, s a levegővétel is nehezebben ment. Nem hitte volna, hogy valaha ő fog ilyen helyzetbe kerülni. Mindig is megvetette azokat a lányokat, akik megcsalják a párjukat, éppen ezért megfogadta, hogy ő ezt sosem teszi, bármilyen nagy is legyen a kísértés. Rosszul volt saját magától. Elhatározta, hogy ha már a saját ostobasága miatt süllyedt ilyen mélyre, akkor önerőből fog kikászálódni. Jól van, Hope. Szedd össze magad. Mindent szépen a helyére fogsz rakni, minden hibát kijavítasz. Csak okosan, nem kapkodva, mert akkor továbbra is magad alatt vágod a fát. Kezdjük a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb dolgokkal, aztán, miután a legdurvábbakkal is megbirkózol, már minden olyan lesz, mint régen.

- Hát akkor, Paul, Jenny, ő itt Damon Salvatore, az osztálytársam bátyja és gyámja. Stefannal már bizonyára találkoztatok – nézett rájuk kérdőn felvont szemöldökkel.

- Futólag – bólintott a párja, majd odaállt mellé és a dereka köré fonta egyik karját.

- Damon, ő itt Jenny Smith, a legjobb barátnőm és Paul Turner, a barátom – mosolygott a férfire.

A férfi a lehető legbarátságosabb arcát mutatta az ismeretlenek felé. Kezet rázott ellenfelével, s egy kézcsókot adott a lánynak. Az utóbbit néhány futó pillantásnál többre nem méltatta. Tudta, hogy egy szavába kerülne és a kis buta liba egyből a karjaiba omolna, neki viszont erre most nem volt szüksége. Egy sokkal nagyobb és nehezebben elkapható zsákmányt nézett ki magának, s addig nem nyugszik, amíg el nem kapja. Azonban a kis báránykáját ölelő személyt magasan kitüntette a figyelmével. Magas, kb. száznyolcvan-kilencven centi lehetett, álla markáns, ajkai vékonyak, szemei zölden fénylettek. Haja sötétbarna, kissé göndör. Egy kék-fehér kockás inget, sötét farmert és edzőcipőt viselt, egy órával kiegészülve. Elsőre látszott minden holmiján, hogy elég drágák és márkásak. Azonban hiába is keresett valami eget rengetőt, nem talált. Azt el kellett ismernie, hogy jóképű fickóról van szó, akinek elég jól megy a szekér, de semmi több. Nincs benne semmi extra így első látásra. Vele ellentétben, aki sokkal magasabb szinten mozog. Nem is értette, hogy miért lökte el magától a lány. Bensőjébe valami furcsa dolog kezdett motoszkálni az emlék hatására, ami csöppet sem volt kellemes, de nem tudta, hogy mi lehet az.

Ahogy elnézte az ölelkezőket, egy címlapra illő páron kívül nem látott semmit. Még csak pár napja ismerte Hope-ot, mégis egyből leszűrte, hogy olyan mértékű szenvedély tombol benne, ami nagyon ritka. Csak az a baj, hogy mindezt visszafojtja, s már tudta is, hogy miért… Nem csak a lesifotósok és a kamerák az okai, hanem az az ember, akinek a leginkább ki kéne hoznia azt az elrejtett oldalát.

- Szerintem menjünk vissza a nappaliba. Ott mindannyian le tudunk ülni és tudunk beszélgetni, ismerkedni – ajánlotta fel a Damon gondolatai közepén álló személy, mire egyből visszatért a valóságba. Nem szokott ennyire elmerengeni ilyen kis hülyeségeken, s ez csak még morcosabbá tette. Ha pedig ő az, akkor annak sosincs jó végre. Úgy döntött, hogy a lehető legrövidebben le kell zárnia ezt az ügyet, mert rossz hatással van rá. Két éjszaka erejéig kisajátítom – ennyi munka után igazán kettőt is megérdemlek –, utána pedig azt csinál a drága kis Pauljával, amit akar. Bár valószínűleg utána már rá fog jönni, hogy az a kapcsolat egyáltalán nem az, mint amire igazán szüksége van.

A négyes együtt vonult át a nappaliba: Paul Hope-ot ölelve, az ő párosukat szúrós szemmel néző vámpír, s a férfit csillogó tekintettel bámuló szöszi. Stefan és a többiek csöndben figyelték őket, a Tv már nem is ment, csupán a csillár szórta fényét a társaságra. Mikor az újonnan érkezettek megálltak a kanapén ülők előtt, egy perces kínos hallgatás következett. Caroline látta, hogy Hope nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy döntött, hogy segít neki.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket, Hope már sokat mesélt rólatok. Az én nevem Caroline Forbs – mosolygott rájuk. – A barna hajú srác Stefan Salvatore, Damon öccse, akivel már úgy látom megismerkedtetek. Ő itt Elena Gilbert, Stefan barátnője, a másiksrác pedig Jeremy Gilbert, Elena öccse. – Miközben beszélt, egy pillanatra sem állt meg. Folyamatosan vigyorgott, s egy műsorvezetőt megszégyenítő tehetséggel küszöbölte ki a kínos részt.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket, az én nevem Paul Turner, Hope párja – engedett fel először Paul. Kedvesen kezet fogott a két sráccal, a lányoknak pedig kék-két puszit adott.

- Én pedig, mint bizonyára a Tv-ből és az újságokból is tudjátok, Jennyfer Smith vagyok – mosolygott rájuk művészien, s egyet kacsintott is Jeremyre. A helyi lakosok kissé meghökkenve fogadták a bemutatkozást, de a szőke Duracell nyuszi ismét mentette a menthetőt.

- Nagyon klasszak az új képeid az újságban. Az a zöld estélyi valami eszméletlen! – álmélkodott.

- Igen, a franciák még mindig nagyon értenek a divathoz – helyeselt. – Nem is kérnek meg akárkit, hogy modellkedjen nekik. Téged is kerestek Hope, de édesapád azt üzente, hogy most egy jó darabig nem tudsz semmilyen munkát elvállalni – mondta a barátnőjének.

A Fall lány csalódottan hunyta le a szemeit, s automatikusan belebújt barátja karjaiba. Jól esett neki ez a biztonságot nyújtó, ismerős érzés. Ez hiányzott már neki… Ilyenkor úgy érezte, hogy egy másik világba kerül át, ahol nincsenek gondok, problémák. Ott elbújhat a világ minden baja elől.

- Jól vagy, kicsim? – simított végig gyengéden a haján Paul.

- Kérlek, ne csináljátok már megint ezt… Inkább akkor üljünk le és beszélgessünk, ahogy megbeszéltük. Ezt pedig majd este kettesben folytatjátok – mondta huncut mosollyal a végén.

- Jenny – szólt rá Paul. – Hope-nak most nagyon nehéz lehet.

- Azt se tudjuk, hogy mi történt! – vágott vissza, amivel a férfibe fojtotta a további védőbeszédet. – Éppen ezért kéne végre leülnünk és megtudni, hogy mit keresünk ebben a porfészekben. A magam részéről kíváncsian várom – tette szét a karjait, majd lehuppant az egyik üresen álló fotelbe. Rövid várakozás után a többiek is követték a példáját.

A házigazda természetesen párja ölében foglalt helyet, onnan nézett végig a társaságon. Mindenki érdeklődve, néhányan – köztük Caroline, Elena, Jeremy, Stefan – aggódva, míg Damon unottan, bár tekintete elárulta, hogy belül kissé feszült.

- Nos, az egész a szülinapi partimmal kezdődött, amin te is ott voltál Jenny. – Az érintett bólintott, majd intett, hogy folytassa. – Nos, valaki drogot csempészett az italomba, a Moulin Rouge-ba, így sajnos a buli fantasztikusból pokolira változott. Az utána történtekre nem is nagyon emlékszek, csak arra, mikor már a rendőrök megbilincseltek és bevittek a drogfogyasztás miatt. Apa szerencsére elintézte, hogy néhány óra múlva kihozhasson. Page jött értem, hazamentünk. Mikor felébredtem, egy üzenet várt az ágyon, hogy apa beszélni akar velem. A dolgozószobájában várt azzal a hírrel, hogy el kell költöznöm anya szülővárosába, be kell fejeznem a gimit, s csak utána térhetek vissza L. A.-be, s akkor folytathatom tovább onnan, ahol abbahagytam – mesélte mélabúsan. Nem szeretett erre visszagondolni. Néhány dologra ugyanis emlékezett, vagy legalábbis halvány foltjai vannak – hála a megjelent képeknek –, azok pedig a kapcsolata végét jelentik. Nem akarta, hogy Paullal külön vájjanak az útjaik.

- Jézusom, csajszi! Ez nagyon durva! – rémüldözött a legjobb barátnője. – Tettetek feljelentést?

- Nem hinném… Nem is lenne értelme, úgy se derülne ki soha, ráadásul a baj már megtörtént. Rajtam nem segítene, ha börtönbe csuknák az illetőt.

- Ezt nem hagyhatjuk annyiban, kicsim. Egy ilyen fickó nem garázdálkodhat büntetlenül! Ki tudja, legközelebb kit kap el?

- Hope –nak igaza van. Így csak újra elkezdenének csámcsogni az ügyön. Ez veszett fejsze nyele. Csak rontanánk a helyzetén. Inkább azt találjuk ki, hogy vesszük rá Mr. Basst, hogy Hope hazajöhessen a hétvégén velünk.

- Én szeretek itt lenni – szólt közbe a páros beszélgetésébe.

- MI? Ugye, most csak viccelsz, kislány? Mi a jó ebben a helyben? – kérdezte felháborodottan.

- Nem mi, hanem kik – válaszolta kissé félénken. – Caroline, Elena, Jeremy, Stefan és Damon az első pillanattól kezdve mellettem álltak és segítettek. Bármikor, bármiben volt is szükségem segítségre, ők ott voltak mellettem. Álmomban sem hittem, hogy ilyen barátokra találok ebben a városban – mosolygott az említettekre, amit egyből viszonoztak. A kék szemű vámpírt viszont gondosan kerülte a tekintetével.

- Mi pedig, hogy ennyire klassz csaj vagy a valóságban is – mondta Caroline.

- Örömmel tölt el, ha segíthettem – tette hozzá Stefan.

- Kösz srácok – hálálkodott a híresség.

- Én is köszönöm, hogy vigyáztatok rá – fűzte tovább a szót Paul.

- Csatlakozom, de most már nyugodtan ránk bízhatjátok, mi gondoskodunk róla, hogy visszakerüljön az őt megillető helyére – jelentette ki Jenny. A szavait mély megdöbbenés és nagy csönd fogadta.

- Sajnálom, hogy el kell rontanom a pillanatot, kisasszony – robogott be Margaret egy nagy tálcával a kezében, amin egy kancsó forró tea, citromlé, cukor, méz és csészék sorakoztak. – Az édesapja külön felhívta a figyelmünket, hogy ha a barátai eljönnének, ne engedjük, hogy velük távozzon – közölte sajnálkozva. – Ki mivel kéri a teáját? – Mindenki csöndben elmondta, az asszony pedig elkészítette és odaadta. Közben egy szó sem esett az új fordulatról.

Hope számított rá, hogy az apja nem fogja engedni, hogy csak úgy lelépjen, de, hogy ideszóljon, azt azért kicsit túlzásnak érezte. Bár ha jobban belegondolt, ez az apjára vall. Nem csoda, hogy a legjobb a legjobbak között a szakmában. Az üzleti életben minden lehetőséggel számolni kell, s okosan tervezgetni meg mindent, lépésről-lépésre. Ugyanakkor, nem is igazán akaródzott neki visszatérni. Jól érezte magát az új barátai között, az iskolában, az otthonában. Az egyetlen problémát Damon jelentette a számára…

A kék szemű vámpír nem szólalt meg egyszer sem, csupán figyelt. Semmilyen rezdülés, szófoszlány nem kerülte el a figyelmét. Egyből leszűrte, hogy Paul füli szerelmes a lányba, s akár az életét is képes lenne leélni vele. Ezt a hihetetlen, elvakult érzést viszont nem látta teljes mértékben viszonzottnak. Hope is szereti, e felől nem kételkedett, de nem szerelmes belé. Korábban valószínűleg az volt, de már nem. Vámpírként az érzelmek sokkal intenzívebbek, így külön nagy figyelmet kell fordítania rájuk. Ebből adódóan könnyen észreveszi az ilyesmit. Ahogyan azt is, hogy a kis szöszke barátnővel valami nem stimmel. Azt még nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi, de, látta, érezte. Ettől függetlenül tökéletesen megfelelt a módosított tervéhez. Legnagyobb sajnálatára ugyanis azt is tudta, hogy Hope valamilyen ostoba oknál fogva, semmi pénzért nem fogja otthagyni a barátját. Mindez Damon számára nem jelentett semmit… Az énekes az ő áldozata, s hamarosan az övé lesz.

Ebben a pillanatban találkozott a tekintetük, s az idősebb Salvatore hamiskás félmosolyra húzta az ajkait, majd rákacsintott. Nem menekülsz, báránykám.