XI. Boyfriend... or ex-boyfriend? ~ Barát... vagy ex-barát?

„The situation is hopeless but not serious.”
~ „A helyzet reménytelen, de nem súlyos!”

Hope elgondolkozva állt a zuhany alatt. Olyan sok minden történt vele, túl rövid idő alatt… Belefájdult a feje az egészbe. Nem tudta, hogy igazán mit is akar az élettől. Eddig minden annyira egyszerű volt a számára: fellépések, edzések, dalszövegírás, próba, bemutatók és a szabadidejét a Jennyvel és Paullal tölteni. Boldog volt, igazán, felhőtlenül boldog. Az emberek szerették, a koncertjein mindig felhőtlen hangulat uralkodott, rengeteg autogramot osztogatott, sok közös képet készített a rajongóival és a lemezeit is vitték, mint a cukrot. Az egyetlen rossz dolog az apjával való kapcsolata, ami a ballépése után most még katasztrofálisabb. S most mindez semmivé vált… És őszintén? Egy része nem bánta. Az emberek többsége sírva rohanna vissza a rivaldafénybe, de ő? Neki tetszett ez a kis nyugi, a barátai kedvesek vele. Nem minden tökéletes, de az élet mikor az? Soha. Problémákkal úton-útfélen találkozunk, a lényeg, hogy nem ki kell kerülni, vagy elfordulni, hanem szembenézni velük, s addig nem nyugodni, míg meg nem oldjuk. Tudta, hogy most is ezt kell tennie, megoldást kell keresnie. Ez azonban sokkal könnyebbnek hangzik, mint amilyen a valóságban.  Főleg, hogy Paul és Jenny visszatért, s meglobogtatták előtte a régi élet szépségeit ábrázoló zászlót. A kísértés nagynak minősült, de nem annyira, hogy összepakoljon és útnak induljon. Lényének egy része úgy érezte, hogy itt van igazából otthon, mintha mindig is ide tartozott volna. Őrültségnek hangzik, de nem tudott mit tenni ellene. Ettől függetlenül nem hangoztatta, hiszen a végén még bolondnak tartanák, sőt, valószínűleg ki is nevetnék.

Régen olyan jó volt… Vajon vissza lehet hozni azokat az időket? Jesszusom, hiszen alig másfél hete történt minden, s én meg úgy viselkedek, mintha évek teltek volna el. Egyre kiábrándítóbb vagyok, s ez nem csak a konyhás eset miatt van… Damon… Óh, Damon! Mégis mi a fenét tettél velem? Hogy érted el, hogy megfeledkezzek arról, hogy ki mellett a helyem? Szegény Paul… Borzalmas ember vagyok… De helyre fogom hozni a dolgokat szerelmem, ígérem!

Ezzel a gondolattal a fejében elzárta a csapot, kiszállt a kabinból, szárazra törülte magát, majd belebújt a trikójába és rövidnadrágjába. Margaret kijelentette, hogy nem aludhatnak együtt, amíg össze nem házasodnak, ezért két vendégszobát készített elő. Így Hope magányosan lépkedett a szobájába. Nagy meglepődéssel fogadta az ágyában fekvő félmeztelen férfit. Bensőjét melegség töltötte el, s mikor Paul kinyújtotta felé a kezét, boldog mosollyal az arcán fogta meg.
- Margaret néni azt mondta, hogy nem aludhatsz velem, amíg el nem veszel feleségül – jegyezte meg az ágy mellett állva.
- Mostantól fogva nem engedem, hogy bárki is elválasszon tőled, kicsim – s finoman belecsókolt a lány tenyerébe, mire remegés futott át a vékony női testen.

Hope bemászott mellé az ágyba, lassan végigsimított az edzéstől megizmosodott testen, majd egy karjával átölelte, s odahajolt, hogy ajkaik végre találkozzanak. Azt akarta, hogy a lelkét és testét egyszerre töltse ki a férfi, örökre száműzve a gondolatai közül az idősebb Salvatore testvért. De párja inkább csak a homlokára adott egy puszit, és szorosan magához ölelte.

- Ne aggódj, annak is hamarosan eljön az ideje – suttogta, miközben a barna hajzuhatagot simogatta. A lány tüdejébe beleszorult a levegő, s teste megfeszült. A csókra, vagy az esküvőre gondol?

A legnagyobb problémát nem az jelentette, hogy a házasság szóba került, hiszen már egyszer-kétszer beszéltek róla, néha Hope, máskor Paul szülei társaságában. Mindkét család örömmel nézte a kapcsolatukat, s áldásukat adták rájuk, ha esetleg úgy döntenének, hogy gyűrűt húznak a másik ujjára. Hanem az, hogy az eddigi várakozással teli öröm helyett kellemetlen feszültség töltötte el. Mi a fene történt velem?

*

Damon a szokásos whisky-s üveggel a kezében ült a nappaliban a kanapén, s a kandallóban lobogó tüzet bámulta elmélyülten.

Már majdnem elkaptam… A kezeim között volt, s mégis… Egy ostoba ficsúr felbukkanása tönkre tette. Ha nem tudnám, hogy a végén úgy is az enyém lenne, megölném. Erre viszont nincs szükség, csupán egy újabb akadállyal több került az utamba, de ezt is le fogom győzni, s utána… A kis bárányka az enyém lesz, s ha meguntam, mehet vissza a kis pincsijéhez. 

Jól meghúzta az üveget, elégedettnek érezte magát. Ekkor viszont meghallotta a bejárati ajtó nyitódását. Tudta, hogy öccse tért haza.
- Na, mi van, öcsi? Jenna megint kidobott? – kezdte a szokásos piszkálódást.
- Ő Elena gyámja, ő felel érte – magyarázta a nappaliba belépő testvér.
- Ez ostobaság. Azt hiszi, napközben talán nem lehet kufircolni? Ó, pedig, ha tudná, mi folyik abban a szobában… - húzta tovább.
- Ahhoz neked semmi közöd – vágott vissza, majd leült bátyja mellé a kanapéra. Meglepődve vette észre a félig üres whisky-s üveget. Egy-két pohárnál többet nem szokott inni, csak ha valami felbosszantotta. Rövid gondolkodás után leesett neki a tantusz. – Meglepődtem, hogy nem mozdultál rá egyből Jennyre. Máskor nem szoktad kihagyni az ilyen könnyen kapható lányokat, főleg, ha csinos és szép is az illető.
- Juj, vigyázz! Elena meg ne hallja, hogy már Hope barátnője is bejön neked. Még a végén féltékeny lesz – kerülte ki a válaszadást.
- Tudod, hogy nekem Elenán kívül nem kell más. De ahogy látom, neked se tűnik fel más, ha Hope ott van.
- Nem értem, hogy miről beszélsz. Ha megint tévképzeteid támadtak, ugorj le egy zacskó vérért, az talán segít majd rajtad.
- Damon, nem tagadhatod tovább, hogy lényednek egy sötét, eldugott részében igenis jelent számodra valamit.
- Bocsi, de nincs időm a zagyvaságaidat hallgatni. Én éhes vagyok. Úgyhogy, ha nem haragszol… - s már ott sem volt, a bejárati ajtót sem csukta be maga után.
- A tagadás nem segít – rázta meg a fejét Stefan.

*

Hangtalanul lépett be a szobába a nyitott erkélyről. Finoman odalopakodott az alvó pároshoz, akik a nagy kifli-kiskifli pózban szundikáltak. A srác arcáról lerítt a nyugalom, az elégedettség, a féltő törődés és szeretet, ahogy átkarolja kedvesét. A lány viszont ráncolta a homlokát, s nyöszörgött.
- Damon – motyogta alig hallhatóan.
A vámpír villámgyorsan ott termett az ágy oldalánál. Egyik kezét lassan felemelte, s bizonytalan mozdulattal végigsimított az angyali arcon.
- Miért? – folytatta tovább elkeseredettebben.
Ha én azt tudnám… S újra, ellágyult tekintettel megsimította.
- Nem akarom – jelentette ki tisztán.
A vámpír villámgyorsan hátralökte magát, majdnem neki is csapódott a falnak. Hát így állunk…

- Lesz ez még így se, kislány.

*

Hope rémülten kinyitotta a szemeit, s felült. Olyan valóságos volt az egész, szinte még érezte magán a férfi érintését, hallotta a hangját. Óvatosan kimászott az ágyból, megivott egy pohár vizet a fürdőben, s kiment az erkélyre. A hideg, éjszakai levegő egy kicsit lehűtötte, megnyugtatta. A csípős széltől libabőrös lett, de ez nem számított. Beletúrt barna hajzuhatagába, majd végighúzta ujjait, ahol utoljára érezte a partnere érintését az álmában. Lehunyta szemeit, s nyaki ütőerét vette célba. Pulzusa még mindig az egekben járt.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte Paul, s karjait Hope dereka köré fonta.
- Csak rosszat álmodtam – rántotta meg a vállát.
- Gyere, majd én vigyázok rád – fordította maga felé, s finoman, először csak megpuszilta, majd a pusziból csók lett, de tovább nem mentek. Az énekes örült neki, úgy érezte, az álma után nem érdemli meg a kedves törődést, semmilyen formában. Még utoljára hátrapillantott, s a levegő is bent rekedt a tüdejében, mikor egy dühösen villogó kék szempárt pillantott meg a sötétben. De ahogy jött, úgy el is tűnt a látomás. Istenem, ez már kezd beteges lenni.

*

Damon dühösen iramodott meg, majd a vámpírsebességet elhagyva ment tovább, mikor nekiment egy lánynak.
- Hé! – szólt rá, de mikor meglátta a jóképű Adoniszt, egyből változtatott a hangján. – Hé.
A vámpír egy rövid ideig gondolkodott, majd úgy döntött, megteszi számára.
- Hali.
- Bocsi, de nem téged láttalak tegnap a Grillben? Hope Fall-lal biliárdoztál, nem? – érdeklődött, amivel élete legnagyobb hibáját követte el: feldühítette az idősebb Salvatore testvért. A vámpír elkapta a vékony nyakat, s egy fához rohant vele. Nekiszögezte a törzsnek, közben kieresztette az agyarait. Szemeivel egy pillanat alatt a hatása alá vonta, így egy sikoly sem hagyta el az idegen ajkait. A tekintete az artériát vette célba, de mérgesen konstatálta, hogy közel sem olyan izgató látvány, mint mikor Hope simított végig rajta az erkélyen. Maga felé fordította az ismeretlen arcát, a barna íriszekbe nézett.
- Most szépen megnyugszol. Mi sosem találkoztunk, innen egyenesen hazamész, elfelejtesz mindent.
- Hazamegyek, nem fogok emlékezni semmire – motyogta megigézve.
- Helyes.

Eltűnt a helyszínről, s hazafelé vette az irányt. Elvesztette a kontrollt, pusztán azért, mert az enyelgő párocskát látta. Elhatározta, hogy ez többé nem történhet meg. Soha többé. Hope csak egy a sok közül, semmi több. Csak egy a sok közül. Addig hajtogatta ezt, míg végül már maga is elhitte, s lehiggadva sétált le a pincébe egy szíverősítő italért. Minél hamarabb megszerzem, annál hamarabb hagyhatom itt ezt a lyukat, a sok visszataszító emlékkel együtt.

*

Hope, Paul és Jenny együtt, az énekes autójával elmentek a Grillbe. A szöszi hozta a szokásos formáját, lefitymálóan nézett végig a helyiségen. A férfi viszont barátságosnak nevezte, s barátnőjét átkarolva megindultak a pulthoz, ahol a Fall lány legnagyobb megdöbbenésére Damon ült, szokásos italát kortyolgatva.
- Nézzétek, ott van Damon! – fedezte fel egyből Jenny. – Menjünk, köszönjünk neki – s már meg is indult.
- Sosem fog megváltozni, ugye? – tette fel a költői kérdést Hope.
- Szerintem egészen aranyos, mikor így lelkesedik – rántotta meg a vállát partnere.
- Jó, menjünk mi is – indult meg kelletlen.

- Üdv, fiatalság – köszöntötte őket Damon. – Ti mit isztok?
- Köszi, de nem hinném, hogy ilyen nagy lenne köztünk a korkülönbség – mosolygott rá riválisa, miközben a kezét nyújtotta. A vámpír egy másodperc erejéig habozott, de ez szerencsére senkinek nem tűnt fel. Meg kell adni a tiszteletet az ellenségnek. Pedig ha tudná!
- Nem minden a kor, a tapasztalat előbbre való – kezdte a szokásos stílusában, mire Hope-ot az ájulás kerülgette, majd minden erejét bevetve szúrósan az idősebb Salvatore-ra nézett. – De ez csak az én véleményem – s lehúzta a pohara tartalmát.
- Nos, akkor azt hiszem én mojito-t innék – váltott témát Jenny, akinek az az érzése támadt, hogy alaposan el kell beszélgetnie legjobb barátnőjével a kiszemeltjével kapcsolatban.
- Akkor Matt fiú, egy mojito-t a hölgynek, nekem a szokásos Bourbon… Neked is jöhet a szokásos eper koktél? – nézett az énekesre, aki legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
- Igen, köszönöm – szűrte a fogai között, a tőle telhető legkedvesebben.
- És neked, Paul? – fordult az említett felé.
- Csak egy sört.
- Nahát, az aranyifjúk is ismerik ezt az italt? – heccelte tovább.
- Damon, elég! – szólt rá Hope idegesen. A férfi ráemelte kék íriszét, s egy hosszabb szemkontaktus után bosszankodva vette tudomásul, hogy majdnem jelenetet rendezett, pusztán azért, mert piszkálta a csőrét a kis párocska látványa. Jobb volt, mikor csak csendben hallgatott.
- Bocsi, kicsit nehéz megszoknom ez a sok új arcot. Nem vagyok oda az idegenekért – rántotta meg a vállát. – Nos, akkor még egy sör, Matty – intett a srácnak. Az énekes ekkor vette észre a pult mögött szorgoskodó fiút.
- Matt! Nem is mondtad, hogy itt dolgozol! Ez tök jó! – lelkesedett a lány, s kimászott az ölelő karok közül, hogy közelebb férkőzhessen osztálytársához. A koncert után ugyanis összeismerkedett a foci csapat tagjaival is, kivétel nélkül. A szőke játékost pedig különösképpen megkedvelte.
- Köszi, nem régóta vagyok még itt – mosolygott vissza.
- Akkor még jó, hogy ez alól Hope kivételnek minősült – vette fel a kesztyűt most már Paul is.
- Ő az egyik alapító család leszármazottja, helybélinek minősül – magyarázta meg.
- Ezt nem is mondtad – ráncolta a homlokát.
- Ha tudnád, mi mindent nem mondott el – suttogta úgy, hogy csak a báránykája hallhassa, miközben az italáért nyúlt.
- Köszi az italt, Damon; Matt, remélem, később még tudunk beszélgetni. Nos, hova üljünk le? – kérdezte barátait, mielőtt valami olyasmi hangzana el, ami komoly fenyegetést jelentene rá nézve.
- Miért nem maradunk itt? – nyafogta Jenny.
- Nézzétek, van ott egy üres asztal! – hagyta figyelmen kívül barátnőjét. Felkapta a táskáját, kezébe vette az italát, s már indult volna el, mikor eszébe jutott valami. – Matt… - fordult vissza, de a szívószálat felé nyújtó férfi belefojtotta a szót.
- Egészségedre – mondta féloldalas mosolyra húzva az ajkait.
- Köszi – motyogta, s az asztal felé vette az irányt, társai pedig követték. Miután leült, úgy tett, mintha a táskájában kotorászna, pedig egy gyors üzenetet írt a vámpírnak.

Damon meglepetten vette elő a zsebében rezgő készüléket. Elégedettséggel vegyes bosszúság töltötte el.
Kérlek, hagyd ezt abba.

Villámgyorsan bepötyögte a választ, s visszasüllyesztette a ketyerét, fél szemmel pedig az áldozatát leste. Hallotta, amint egy századmásodperc erejéig megszólal az SMS-t jelző hang, de szinte azonnal el is hallgatott. Valószínűleg egyik ujját végig a gombon tartotta. A játék folytatódik, kislány. Most már nem tudsz kiszállni.

Az adósom vagy, kétszeresen is.

Hope remegő gyomorral olvasta el, s idegességében a hajába túrt. A bárszéken ülő élete megkeserítőjére nézett, az azonban nyugodtan kortyolgatta az italát, még csak felé sem pillantott. Remélte, hogy ez azt jelenti, hogy végre leszáll róla, s elfelejtkeznek arról a kis „bakiról”.

- Nem tetszik nekem ez a fickó – jelentette ki Paul.
- Ne legyél féltékeny, Paul – szólt rá Jenny.
- Miért lenne féltékeny? Semmi oka rá – bújt hozzá az énekes.
- Tudom, kicsim, tudom – nyomott egy csókot a feje búbjára.
- Oké, nekem ez már sok. Ha nem haragszotok, nekem most hódítani valóm van. Addig beszélgessetek nyugodtan, szerintem van miről – nézett barátnőjére jelentőségteljesen.

- Mire célzott? – értetlenkedett a srác.
- Paul… Van valami, amiről beszélnünk kell – bontakozott ki az ölelésből. – Szerintem te is tudod, hogy miről. Az újságokban is… - Az ajkára tett mutatóujj megakadályozta a folytatást.
- Láttam, olvastam és nem érdekel. Szörnyű dolgot műveltek veled, erről te nem tehetsz. Csak az számít, hogy most itt vagyunk, együtt, s ha rajtam múlik, ez sosem fog megváltozni – mondta mélyen a zöld íriszekbe nézve.
- Olyan jó vagy hozzám… Meg sem érdemellek – suttogta meghatottan, mire Paul elnevette magát.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is téged. – Fejét az izmos mellkasba fúrta, s könnyeivel küszködött. Miért?! Miért nem tudom kimondani?

*

Egy fél óra elteltével Jenny színészi nevetése hangzott fel, amivel több hímnemű egyed figyelmét felkeltette. Damon azonban a kelleténél többet nem adott bele a dologba. Bár partnere finoman szólva is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, nem sikerült a kegyei közé férkőznie. Mikor meghallotta, hogy meg akarja őt hódítani, kis híján kiköpte a whiskyjét. Igazából egy részről mulattatta a kialakult helyzet, más részről viszont kissé bosszantotta. Ha nem lenne ez a két kellemetlenkedő alak, már rég a saját ágyában lehetne, alatta pedig Hope, s a helyiséget a lány sikolyai zengenék be, nem pedig az idegesítő liba nevetése. Ahogy látta maga előtt a jelenetet, libabőrös lett, izgalom töltötte el. Minél előbb tennem kell valamit, nem hagyhatom, hogy egy kislány ilyen mértékben kitöltse a gondolataimat. Túl veszélyes.

Feltűnés nélkül hátrapillantott, s meglepetten vette észre, hogy Hope morcosan nézi a párosukat. Csak nem féltékeny? Ez esetben talán képes leszek előnyt kovácsolni a helyzetből, s ez a fruska is nagyobb szerepet kaphat. Finoman végigsimított az arcán, s rámosolygott. A hatás nem maradt el, perceken belül megjelent Hope, elmaradhatatlan követőjével.
- Jenny, megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Kár – biggyesztette le az ajkait.
- Ne aggódj, ez egy kisváros, biztos vagyok benne, hogy még összefutunk – nyugtatta meg Damon.
- Biztos? – lelkesedett újra.
- Ha megadod a számod, biztosan – kacsintott rá. – Gondolom, délelőtt, míg a barátnőd iskolában van, ráérsz, nem? – érdeklődött, szándékosan nem ejtve ki Hope nevét, ami még jobban felhúzta az énekest.
- Persze, egy pillanat – kezdett el kutakodni a táskájában.
- Na és Paul? – kérdezte a Fall lány.
- Szerintem tutira le tudja foglalni magát, hiszen nagyfiú már, nem? – érdeklődött a vámpír.
- Ne aggódj kicsim, megleszek – nyugtatta meg, s adott egy puszit az ajkaira, mire az barátnője szemei felcsillantak.

Damon kezei ökölbe szorultak, még sosem kívánta senkinek a halálát ilyen intenzíven. Rendkívül dühítette, hogy a Turner gyerek ilyen hatással van még mindig az áldozatára, s olyasmit kap tőle, olyat enged meg, amit neki egy hetes fárasztó tervezgetés és munka után sem sikerült megszereznie. Fogsz te még könyörögni az érintésemért, kislány.

- Akkor hova írod le? – térítette vissza a valóságba az idegesítő liba.
- Egy pillanat – kapta elő mobilját, s elmentette a lediktált számot. – Akkor holnap, addig is legyen szép estéd – adott egy kézcsókot a fülig pirult modellnek.
- Neked is.
- Örülök, hogy találkoztunk Hope, Paul – köszönt el tőlük.
- Hali – intett Paul.
- Szia – biccentett Hope.

Miközben a távolodó lányt nézte, gonosz mosolyra húzódtak ajkai. Úgy is az enyém leszel.