XII. Best friends ~ Legjobb barátok

„Best friends are the ones who understand you when you say nothing, wait an hour when you say 'just a minute',  stay when you say 'leave me alone'”
~ „A legjobb barátaid azok, akik megértenek akkor is, ha nem mondasz semmit, akik egy órát is várnak mikor te annyit mondtál: 'várj egy percet' és azok, akik melletted maradnak mikor azt mondod: hagyjatok egyedül…”

Hope egymás után dobálta bele a könyveket és a füzeteket a táskájába, szinte oda se nézett. Előző nap rendkívül feldühítette Damon viselkedése, nem értette, hogy mivel szolgált erre rá. Igaz, hogy a konyhában kis híján valami ostobaságot műveltek, de úgy gondolta, hogy felnőtt emberek lévén túl tudnak jutni rajta. Ráadásul a kapcsolata Jennyvel és Paullal sem a szokványos. A barátjával ölelkezéseken és apró csókokon kívül nem történik semmi, s a legrosszabb, hogy nem is érzi a hiányát. Egyre inkább kezd ellaposodni az, ami köztük van, ez pedig mély szomorúsággal tölti el. Nem akarta, hogy a kapcsolatuknak vége szakadjon. Legszívesebben Jennyhez rohant volna, hogy tanácsot kérjen tőle, de most valamiért képtelennek érezte magát erre. S ez nem csak Damon miatt van.

Damon, Damon, Damon! A fene egye meg Damont! Teljesen kikészít az az egoista, öntelt bunkó! Nem elég, hogy kikezdett velem, és majdnem sikerült elcsábítania, most, hogy rájött velem nem megy semmire, Jennyt veszi célba! Az ilyen ne merje férfinak nevezni magát!

Ilyen és ehhez hasonló szitkozódásuk jártak a fejében, miközben a fekete szatén köntösében a gardróbja előtt állt. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel, ami csak még inkább rontott az egyébként sem rózsás hangulatán. Hirtelen kopogás zaja hallatszott, s egy-két másodpercébe beletelelt, mire képesnek érezte magát az emberi kommunikációra.

- Tessék – engedte be Jennyt, aki széles vigyorral az arcán lépett be a helyiségbe.

- Ciao – üdvözölte. – Csak nem ruhaproblémákkal küzdesz? – lépett barátnője mellé.

- Valami olyasmi – túrt bele a hajába.

- Gyere, majd én segítek. – Azzal belépett a ruhák birodalmába, s elkezdett nézelődni. Rövid gondolkodás után össze is válogatta a szettet: egy fehér felső, világoskék, cső szárú farmer, szürke, hosszú ujjú, egy ehhez illő, kövekkel díszített topánka és táska. – Tessék, már meg is vagy! – csapta össze vidáman a kezeit, miközben az énekes elkezdett öltözködni. – Mondd csak, nem nézhetnék magamnak is valamit?

- Persze, amit szeretnél, válogass – intett oda sem figyelve.

- Imádlak! Te vagy a legjobb barátnő! – ujjongott.

- Köszi.

Rövid keresés után a megfelelőnek ítélt ruhákkal megrakodva átment a saját szobájába, ezzel ismét magára maradt a Fall lány. Az én ruháimban fog elmenni Damonnal randizni… Nevetséges…

Az órára rápillantva rájött, ha nem kapja össze magát, el fog késni. A könyveit átpakolta a másik táskába, felkent egy halvány sminket és elindult. A lépcső alján ott várta Paul. Sötétkék farmert és fehér inget viselt.

- Ma én viszlek el a suliba – mosolygott rá.

- Rendben, de fel kell szednünk a barátaimat is.

- Ahogy szeretnéd – bólintott. – Gyere kicsim – nyújtotta felé a kezét. Ujjaik azonnal összekulcsolódtak, s vidáman indultak útnak, de a bejárati ajtóban egy nem várt vendégbe ütköztek.

- Jó reggelt! – köszönt vidáman Damon. – Elviszed az iskolába? Milyen aranyos!

- Jó reggelt Damon! Viszlát Damon – ment el mellette a lehető leggyorsabban Hope, s a garázs felé vette az irányt. Nem akarta tudni, hogy mit keres itt ilyen korán a férfi. Úgy érezte, jobb, ha minél távolabb tartja magát tőle. Ő minden problémája okozója.

- Tegnap Elena Stefannál aludt, úgyhogy ma nem kell értük is beugranod, csak Caroline-ért – kiáltotta a távolodó párosnak.

- Köszi – fordult hátra Hope, de rögtön meg is bánta. A tekintetük egy végtelennek tűnő másodpercig találkozott, s a lánynak nehezére esett még csak levegőt is vennie. Ahogy ott állt, fekete ingben és farmerben, azzal a világokat megrendítő nézésével… Az énekes úgy érezte, mintha üzenni akarna neki valamit, amit még ő maga sem ért. Egy finom húzás a kezénél és a bejárati ajtóban álló szőkeség azonban összetörte az álomképet, s fájdalmas szívvel zuhant vissza a valóságba. Paul Audi s5-öse már ott állt útra készen. Csak Hope nem érezte magát annak.

*

Damon a leglehengerlőbb oldalát mutatta a kis libának, amivel persze azonnal levette a lábáról.

- Mit szólnál, ha együtt ebédelnénk, utána pedig eljönnél hozzám? – kérdezte.

- Hmm… Nagyon csábítóan hangzik – vigyorog. – Benne vagyok, de addig? Miért nem jössz be? Biztos vagyok benne, hogy el tudnánk foglalni magunkat addig is – s kezét finoman végighúzta a férfi mellkasán.

- Mindent a maga idejében, Jenny – suttogta, majd féloldalas mosolyra húzta az ajkait. – Addig további szép napot! – s egy kézcsók után le is lépett.

- Várj! Be se akarsz jönni? – hápogott.

- Mindent a maga idejében!

Még, hogy az egész napomat ezzel az idegesítő tyúkkal töltsem! Ki van zárva! Hope látott vele reggel, és ez a lényeg. Délután pedig, mikor hazajön, láthatja, hogy nem lesz itt, mert velem fog eltölteni egy – számomra legalábbis – kellemes napot. S a végső csapás még csak ezután következik. Hiába minden ellenkezés, kislány, a végén te magad fogsz a karjaim közé rohanni.

*

Hope igyekezett vidámnak tűnni és jó pofát vágni mindenhez, de ezzel Caroline-t nem sikerült átvernie. Ő látta a mosoly mögött megbúvó, lefelé görbülő ajkakat, s a gondterhelt arckifejezést.

- Hé – mondta végül, miután barátnője már harmadszor vett ki rossz felszerelést a szekrényéből, s a folyosó is kezdett kiürülni. – Nincs kedves suli után elmenni valahová?

- Bocsi, de Paul egyedül van otthon, ráadásul nem is ismer itt senkit.

- Egy, maximum két óra – kérlelte a szöszi.

- Bocsi, Care, de semmi kedvem beülni a Grillbe – makacskodott, s a kelleténél erősebben csapta be az ajtót.

- Ki mondta, hogy a Grillről van szó? Ugorj át hozzám, anya úgy is állandóan dolgozik, sosincs otthon. Na, gyere! – invitálta.

- Nem is tudom… Eléggé nyűgös vagyok ma, nem hiszem, hogy jó társaság lennék…

- Hope, ebből elég! – csattant fel. – Látom rajtad, hogy valami baj van, s hiába bújsz egy nyafogós liba álarca mögé, én átlátok rajtad! Nem hagyom, hogy itt őröld magad, úgyhogy délután hazajössz velem, s ott szépen mindent megbeszélünk. Nemleges választ nem fogadok el – jelentette ki sziklaszilárdan. Az énekes egy pillanatra ledöbbent, még mindig nem volt hozzászokva az efféle megnyilvánulásokhoz, bár a Duracell nyuszi erősen edzi.

- Oké, Care, megadom magam. De ma Paul hozott, nincs kocsim – húzta a száját.

- Akkor majd sétálunk egyet! Éljen az egészséges életmód! – Ezzel be is fejeződött a párbeszéd, s beléptek a terembe – természetesen – késve.

Az órák ólomlassúsággal teltek Hope számára, s a poén kedvéért Alaric megíratta vele a múltkori dolgozatot, ami természetesen karó lett, hiszen a nevén, osztályán és évfolyamán kívül szinte semmit sem tudott. S a legironikusabb a dologban, hogy valahol hálás volt Mr. Saltzmannak, hogy nem feleltette, azt az égést sokáig nem heverte volna ki. Az ebédnél csak turkálta az ételt, s a már szokásossá vált mosolyt erőltetve magára hallgatta a suli álompárját és Caroline-t. Mintha mindhárman megérezték volna, nem kérdezgettek semmit, csak beszéltek és beszéltek. Az énekes számára jólesett ez a fajta törődés a barátai részéről, de valahol csak még inkább elkeserítette, hogy ő egy koncerten kívül semmit sem tudott nekik adni… Ők megvédték, befogadták, támogatták, segítették… Szinte többet adtak neki, mint korábban bárki más, ráadásul nem is ismerik úgy igazán. Alig egy hete találkoztak, Hope mégis úgy érezte, hogy ebben a városban, ebben az iskolában, a Fall házban, a barátai körében van igazán otthon. S ez egyre csak erősödik benne. Lelkének egy része ugrálva ujjong.

Caroline –ék házáig egy húsz perces séta vezetett, ami alatt egy szót sem szóltak. A Fall lány igyekezett rendezni kusza gondolatait, hogy végre úgy viselkedjen barátnőjével, ahogy az megérdemli. A lakás jóval kisebb volt, mint az övé, de ez nem zavarta. Épp ellenkezőleg… Valamiért sokkal otthonosabbnak érezte a kis tárgyakkal és vidám színekkel. Illet a szöszihez.

- Nagyon szép házatok van, Care – dicsérte meg.

- Köszi – mosolygott boldogan. – Gyere, az én szobám az emeleten van – s már húzta is maga után.

A kis „birodalom” hűen tükrözte lakóját, mindenhol meleg, vidám színek, apró kis tárgyak, fotók, melyek rengeteg emléket őriznek. Hope elhatározta, hogy ideje kilépnie a burokból, amiben eddig élt, s teljesen meg fog nyílni – egyelőre – csak a Forbes lánynak.

- Ülj le – mutatott az ágyára. – Mi kérsz enni, inni? Anya nem nagy szakács, de mindig rengeteg nassolni való van itthon.

- Köszi, de nem kérek semmit – rázta a fejét. – Tele ettem magam ebédnél – mentegetőzött.

- Nah, persze – horkantott fel nem túl nőiesen. – Akkor hozok fel mindenből egy kicsit – s már ott sem volt.

Hope akaratlanul is elnevette magát, s elindul, hogy közelebbről is megnézze azokat a képeket. A többségükön három lány szerepelt: Elena, Caroline, s egy eddig még nem látott, kreol bőrű, hullámos, fekete hajú, sötét szemű, nagyon szép csaj. Ő vajon ki lehet? Elmélkedését csoszogás hangja szakította félbe, így odakapta a fejét. Barátnője egy halom édességgel, chipsszel, dobozos üdítővel, kólával próbált bejutni a helyiségbe.

- Szent ég! Mit segítek? – lépett oda hozzá. De szegény nem tudott megszólalni, ugyanis a fogai között egy zacskó cukorka sarkát fogta. Mindent ledobott az ágyra, majd újra elsuhant. Két pohárral és kis tálakkal tért vissza.

- Oké, nos, akkor újra megkérdezem: mit kérsz enni, inni? – lihegte.

- Jó lesz a narancs és a pizzás chips… Utána pedig lehet ezt a mogyorós csokit is megnézem – mondta megfontoltan, a halomban kutatva.

- Helyes! Már adom is – s elégedett arckifejezéssel kiszolgálta mindkettőjüket

Bekapcsolták a tévét, s a TLC-t kezdték el nézni. A Tortakirály című műsor persze tökéletesen meghozta az étvágyukat, s hamarosan a fél kupacot eltüntették.

- Azt hittem azért jöttünk ide, hogy elmondjam, mi bántott – szúrta közbe Hope az egyik reklám alatt.

- Reménykedtem benne, ha már nem a suliban leszünk, hanem itt, ahol egész jó kis baráti hangulatot tudtunk teremteni, magadtól is elmeséled – vallotta be őszintén.

- Az egész olyan furcsa – temette a tenyerébe az arcát. – Két héttel ezelőtt minden annyira egyértelmű volt, most pedig… Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy az életem kezd szétesni, a dolgok kikerülnek az irányításom alól. De mikor már kész vagyok feladni, jössz te és kirángatsz az önsajnálatból, visszaadod a magamba vetett hitet. Nem is kell semmit se mondanod, elég, ahogy rám nézel, vagy, ahogy hozzám viszonyulsz. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni ezt neked, Care, de komolyan – nézett rá barátnőjére, akinek kissé furcsán csillogott a szeme.

- Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem. Akkor most én is az leszek. Mikor meghallottam, hogy idejössz, minden vágyam az volt, hogy közel kerülhessek hozzád. Hozzád, aki a példaképem vagy, mióta csak felbukkantál a képernyőkön. Szépen, lassan, ahogy kezdtél megnyílni nekem, s láttalak, nap, mint nap, ahogy felveszed a kesztyűt ezzel a kisvárosi élettel, s minden erőddel azon vagy, hogy beilleszkedj, hogy ne tűnj ki, csak még inkább elkezdtelek csodálni. Az első pillanattól kezdve látszott, hogy nagy sebeket viselsz magadon, én pedig nem akartam mást, csak neked segíteni, hogy mindegyik begyógyuljon. Most, hogy jobban megismerhettelek, csak még inkább úgy érzem, hogy olyan akarok lenni, mint te!

Hope egyszerre érezte magát tíz centivel a föld felett, s a föld alatt. Szorosan megölelték egymást, s mindketten megkönnyezték kicsit.

- Ne akarj olyan lenni, mint én, Care. Nem vagyok jó ember, sem jó barátnő – kezdett el az énekes erősebben szipogni.

- Mi a baj, Hope? – kezdett aggódni a szöszi. Ez már rég nem a meghatottságtól van.

- Nem mi, hanem ki… Damon! – bökte ki végül, s lelkének egy része kicsit megkönnyebbült.

- Mit művelt már az a pokolfajzat? – sötétültek el a kék íriszek.

- Nem tudom… De itt – mutatott a fejére – és itt – a szívére – minden összekuszálódott.

- Lehet, hogy bele…

- Nem! Soha! Az nem történhet meg! Nekem Paul mellett a helyem, én csak őt szeretem! – holott tudta, hogy ez a mondat valahol erősen sántít, ezzel pedig nem volt egyedül.

- Azt hiszem, kezdem érteni…

- Jó neked – húzódott fanyar mosolyra az ajka.

- Damon valamiért tökéletesen ért ahhoz, hogyan szédítse meg a nőket. Én is hasonlóan jártam, mint te.

- Miért szakítottatok?

- Úgy gondolom, hogy ő egy sokkal magasabb szinten mozog, mint én, ráadásul ő olyan… Nem is tudom… A lényeg, hogy nem illettünk össze! – csapta össze a kezeit. Nem szeretett erre visszagondolni, főleg, hogy nagyon sok rész eléggé homályos.

- Hát, engem nem tudott megkapni, úgyhogy most Jennyvel próbálkozik, eléggé sikeresen – tette hozzá kicsit sem boldogan.

- Furcsa… Nem ismerem Damont, de nem olyannak tűnt, mint aki fel tudja adni. – Minden erejét bevetette, hogy pillantása kifejezze álláspontját.

- Látom, hogy nézel Care, de nem értem.

- Ugyan már! Neked meg se fordult a fejedben, hogy csak féltékennyé akar tenni?

- A legjobb barátnőmmel?

- Ki mással?

- Ez abszurd! Meg amúgy is… Miért lennék én féltékeny?

- Jó, nem vagy féltékeny – tette fel a kezeit megadóan. Persze, látnod kéne magad. A tagadás nem segít. – De feldühített – célozgatott tovább, ezúttal finomabban. Csak ezt ismerd be, kérlek!

- Igen, aláírom, bosszant a viselkedése – fonta össze mellkasa előtt a karjait. A szöszi alig bírta visszafogni a nevetését, barátnője roppant aranyos és egyben vicces látványt nyújtott, mikor duzzog.

- Ez pedig pont beleillik a képbe – folytatta a rávezetést. – Damon számára pont elég, ha borsot törhet az orrod alá, s ehhez Jennyn keresztül vezet az út, akkor felhasználja. A lényeg, hogy bár nem pozitív dolgok miatt, de Rá gondolsz. Máris elérte a célját.

- Szerinted miattam hívta randira Jennyt? – kérdezte némileg oldottabban. S valahol a szíve mélyén a kis csomó oldódni kezdett.

- Pontosan!

- Ez mekkora szemét! – háborodott fel.

- Damon már csak ilyen – rántotta meg a vállát.

- Miért nem tud elém állni, úgy, mint minden normális pasi? – értetlenkedett.

- Ha eléd állt volna és randira hív, igent mondtál volna?

- Nem…

- Látod? Damon nem szereti a visszautasítást… Nem is hiszem, hogy eddig bárki is kosarat adott volna neki.

Egy ideig mindketten csöndben üldögéltek, megemésztették a hallottakat.

- Sütit kívánok – törte meg a hosszú hallgatást Hope.

- Én is – húzta el az ajkait Caroline.

- Menjünk el egy cukrászdába – ajánlotta fel az énekes.

- Menjünk! – egyezett bele azonnal a szöszi.

Elpakoltak, elmosogattak, rendet raktak, s már el is indultak, gyalog. A Fall lány számára furcsa volt, hiszen L. A.-ben mindenhova csak kocsival lehet eljutni. Ettől függetlenül tetszett neki. A cukrászda kívülről halvány rózsaszín, belülről barackvirág színben pompázott, fehér járólappal. Mindketten elmajszoltak egy-egy gyümölcstorta szeletet.

- Hm… Be kéne tiltani az ilyen sorozatokat, káros hatással vannak a testsúly növekedési ütememre – állapította meg Hope, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.

- Majd legközelebb hadat üzenünk a kilóknak. Elmehetnénk együtt futni is, ha van kedved.

- Jó ötlet! Ennek örömére, azt hiszem, megeszem egy franciakrémest is – nyalta meg az ajkait.

- Hú, csajszi, nem akarlak megbántani, de korábban is megfigyeltem, hogy elég jó étvágyad van.

- Tudom – kuncogott. – Anyu azt mondta, hogy farkasétvágyam van – emlékezett vissza elhunyt szülője mondatára.

- Találó.

Két üdítővel és egy krémessel később, elindultak a Fall házhoz, hogy Paul ne legyen egyedül, hármasban megnéznek valamilyen filmet. A nappaliban azonban nem várt párosba botlottak.

- Hope! Alig vártam, hogy végre megérkezz! Neked szerettem volna először elmondani, de nem voltál itt – biggyesztette le ajkait.

- De most itt vagyok – köszörülte meg a torkát az énekes. Minden rossz sejtelme beigazolódott mikor a kanapéról felállt az idősebb Salvatore testvér, és a Smith lány dereka köré fonta karjait.

- Damon és én együtt vagyunk!