XIV. Lies ~ Hazugságok

„I hope you know: you've lost my trust!”
~ „Remélem, tudod: elveszítetted a bizalmam...”

 Damon a második üveg whiskyjét pusztította a nappaliban ülve. Ez már szinte szokásává vált az utóbbi néhány napba. Még jó, hogy vámpírként nem kellett aggódnia az egészsége miatt.

Csalódtam benned, Damon.

- A francba már! – kiáltott fel, s a kezében lévő, már majdnem üres üveget a tűzbe vágta. A lángok magasabbra csaptak, de semmi nem gyulladt ki. Állandóan az ő hangja, az utolsó mondata visszhangzott a fejében. Mi a fenét érdekel engem, hogy mit gondol rólam egy kislány? A falra mászok tőle! Le-fel kezdett járkálni a kandalló előtt, különféle szitkokat szórva az énekesre, s az egész világra. Hirtelen megtorpant, s egy váratlan gondolattól vezérelve elhagyta a panziót.

A Fall birtokig meg sem állt. Ott felugrott a lány erkélyére, és bement a szobába. A látványtól azonban földbegyökerezett a lába: Hope félmeztelenül feküdt Paul csupasz felsőtestén, a takaró a derekukig lecsúszva. Nyilvánvaló, hogy mit műveltek egy-két órával korábban. Mindez csak még dühösebbé tette. A terve, hogy Jennyvel tegye féltékennyé Hope-ot kudarcba fulladt, csak még inkább eltaszította magától. Villámgyorsan elhagyta a helyiséget, nem bírta tovább nézni őket. Mintha a tőrt, amit Hope mondata után a szívébe szúrtak, most még forgatni is elkezdik.

Dühösen indult útnak az éjszakába. Nem kellett messzire mennie, ismét összefutott a korábbi lánnyal. Ezúttal nem hagyott neki időt, hogy kinyissa a száját, a fához vágta és lecsapott. Minden egyes korty egy kissé segített lenyugodnia, s rendezni a gondolatait. Evés után kitörölte az áldozata gondolatait, majd hazafelé vette az irányt.

Eddig végig rossz irányból közelítettem meg. Őt ilyenekkel nem tudom az ujjaim köré csavarni. Ahhoz túl makacs és büszke… Vicces. Talán tényleg nem különbözünk annyira, mint gondolnánk. Ezeket a gondolatokat viszont igyekezett gyorsan elhessegetni. Egyetlen ember van, aki kiskorától kezdve ismeri, s ez nem más, mint az az idegesítő liba. Tőle mindent meg fogok tudni róla, még jó, hogy odavittem a Panzióba.

Az otthonába visszatérve egyből a szobájába vette az irányt, ahol az ágyában ott szuszogott megváltoztatott terve kulcsfigurája. Odament hozzá, de még csak egy pillanatnyi időt sem fordított arra, hogy gyönyörködjön a látványban, pedig, mint, ahogy a magazinok is leírták, valódi szépség volt.

- Kel fel – parancsolta, mire ébredezni kezdett a szőkeség. – Gyerünk, nem érek rá egész nap – türelmetlenkedett.

- Damon? – nyöszörögte, miközben fél-ülő helyzetbe tornázta magát.

- Igen, térj gyorsan magadhoz, mert beszélnünk kell… Jobban mondva én kérdezek, te válaszolsz, jó hosszan, tartalmasan – vázolta fel a helyzetet.

- Úh, mi történt? Nem is emlékszem, hogy jöttünk el a Grillből. Ez a te szobád? És… Mit csináltunk mi itt? – csillantak fel a szemei. Sikerült behálóznom! Ez az!

- Te kidőltél, mint egy krumpliszsák, én pedig nasiztam egyet – válaszolta bosszúsan.

- Akkor mi nem… - fancsalodott el.

- Nem és most jól figyelj rám, mert kezdem elveszíteni a türelmem, amit hidd el nekem, hogy nem szeretnél – mosolygott rá gonoszan.

- Mit érdekel téged Hope? Miért forog minden Hope Fall körül? – fakadt ki.

- Azt hittem, ti amolyan legjobb barátnők vagytok – rajzolta ujjaival a macskakörmöket. – Akkor miért beszélsz így róla?

- Én csak… - habogta egészen addig, míg a vámpír használni nem kezdte az erejét.

- Úgy látom, valamit titkolsz előlem, amit én nagyon nem szeretek, de sebaj, hosszú még az éjszaka. Először is kezdjük a legelején. Mesélj nekem Hope családjáról, róla, mindent tudni akarok, mi volt a jele az oviban, mikor esett ki az első foga, érted? Mindent!

- A szülei Rachel Fall és David Bass – kezdett bele a mesébe, távolba révedő tekintettel. – Az édesanyja volt a leggyönyörűbb nő az egész világon, csodás hanggal megáldva. Hope tőle örökölte a sötétbarna haját és a zöld szemeit is, nem mellesleg a tehetségét. Mikor Rachel felfedezte, hogy Hope-ban is ott van a tudás, egyből tanárokhoz kezdte járatni, a napirendje szigorúbbá vált. De ha végzett az aznapi feladatokkal, azt tehetett, amit csak akart. Azonban tizennégy éves korában egy szörnyű baleset történt. Havi rendszerességgel Rachelnek el kellett utaznia, s egy ilyen alkalommal egy súlyos balesetet szenvedett. Az autója elkezdett lassulni, ezért félre állt. Azonban nem sokkal tőle lemaradva egy kamionsofőr elaludt és telibe kapta. Esélye sem volt a túlélésre.

- Gondolom, Hope nehezen viselte – vágott közbe Damon, semleges hangon és arccal. Ezzel még mindig nem jutott előrébb.

- Az nem kifejezés. Rajongásig imádta az anyját, ő volt a példaképe, a mentora, a legjobb barátnője, nem tudok olyat mondani, amit ne mesélt volna el neki. Egy ilyen helyzetben az igazi támaszt az apja jelentette volna.

- Volna?

- Igen, de Mr. Basst is súlyosan érintette a szeretett nő elvesztése. Teljesen beletemetkezett a munkájába, rendkívül sikeres üzletember lett, a szakmában és azon kívül is mindenki megismerte a nevét. Hope mindent megkapott tőle, amit csak kiejtett a száján, egyedül az édesapját nem. A házban szolgáló Page kezelte csak gyermekeként. Hope azonban nem adta fel. Tehetségét felhasználva ő is felküzdötte magát a legjobb énekesek közé, saját lemezeket adott ki, koncerteken lépett fel, videó klipeket forgatott. Azonban a dalszövegek néhol elég vadra sikerültek, s a forgatáson forró és néha kissé megbotránkoztató jelenetek készültek.

- Tipikus kamaszkori lázadás – sóhajtotta a vámpír.

- Mindez egy célt szolgált, hogy felkeltse David figyelmét, s végre újra az apja legyen.

- De ez nyilván nem sikerült – fejezte be a gondolatmenetet.

- Pontosan – helyeselt.

- Mesélj nekem Paulról. Hogy jöttek össze? – érdeklődött az idősebb Salvatore testvér.

- Hope tizenhárom éves kora óta ismerte Pault, aki fiatalsága ellenére is már akkor modellkedett és néhány kisebb szerepet is eljátszott a filmekben.

- Micsoda őstehetség – fintorgott.

- Összeillenek – mondta boldogan, de a férfi pillantása elvette kedvét az örömködéstől. – Az édesanyja halála után közelebb kerültek egymáshoz, Paulról sugárzott, hogy mennyire odavan a félárván maradt lányért. Hamarosan pedig feltette neki a kérdést, hogy lenne-e a barátnője. Hope fiatal volt és naiv, még sosem volt egy kapcsolata sem, így belement. Egy kicsit megszurkálta őket a média, de róluk minden lepergett, szerették és a mai napig szertik egymást. S ha Hope betölti a húszat, Paul meg fogja kérni a kezét.

- Tessék? – hüledezett.

- Igen, már régóta szó van róla, de Paul fél attól, ha túl gyors a tempó, Hope megijed és elhagyja. Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy úgy viselkedik vele, mint egy porcelánbabával? A papucs pasik példaképe.

- Ebben egyetértünk – bólogatott. – Na és mi a helyzet veled és Hope-pal?

- A szüleink jó barátok voltak, így amióta csak az eszemet tudom, ismerem őt. Nagyon szép kislány volt, a fiúk imádtak körülötte seregleni, ő azonban nem tudott mit kezdeni a helyzettel, így inkább velem lógott. Az iskolában a kedvenc tantárgya a testnevelés volt, amiben még a fiúk közül is a legjobbnak számított. De a matek, vagy a kémia… A történelem! – nevetett fel az emlékek hatására. – Azokból borzalmas teljesítményt nyújtott mindig is. Szerintem csak a családja befolyása miatt nem buktatták meg soha. Igaz a mondás, senki sem lehet tökéletes mindenben.

- Na és a bulik? Gondolom eljártatok, L. A.-ben millió és egy lehetőség nyílik rá.

- Hát persze, hogy el! De figyelnünk kellett a tulajdonosok diszkréciójára is. Nem lenne szerencsés, ha a klub parti fotói közé rólunk is kerülnének fel, nem túl előnyös képek.

- Múltkor mégis sikerült egy ilyet összehozni…

- Igen, hát az a buli kicsit más volt.

- Mégis miben volt más? – húzta fel a szemöldökét.

- Hope tizenhetedik szülinapját ünnepeltük és…

- És? Mit titkolsz, Jennyfer? – Az ideges pislogás, az izzadó tenyér és homlok egyértelmű jelként szolgált a vámpír számára: valami nagy horderejű dolog lappang itt.

- Én… Én csak…

- Utoljára kérdezem: mit csináltál, Jennyfer? – szórt szikrákat a szeme.

*

Damon rátenyerelt a csengőre, s nem is vette le onnan a kezét, míg ki nem nyitották az ajtót. Legnagyobb meglepetésére azonban Hope tárta szélesre a bejáratot. Rövid, fekete sortot és toppot viselt szürke, cipzáras pulcsival, a látvány egy pillanatra kizökkentette a lendületből.

- Jó reggelt! – köszöntötte őket. – Kértek reggelit? – kérdezte kedvesen. – Mi nem rég végeztünk, de szólok Margaret néninek, ő majd…

- Köszönjük, nem kérünk semmit – lépett be Damon, maga után húzva a fal fehér Jennyt. – Van viszont valami, amiről beszélnünk kell.

- O-Oké – hagyta rá Hope. Az előző este nem túl szép emlékei még élénken éltek benne, de megfogadta, hogy amíg az idősebb Salvatore testvér nem tesz, vagy mond valami olyat, addig ő hajlandó fegyverszünetet kötni.

- Paul itt van? – érdeklődött az idősebb Salvatore testvér.

- A nappaliban – válaszolta lassan, kimérten. Remélte ez elegendő célzással bír, hogy ne merjen semmi olyat tenni, vagy mondani, amivel árthat a kapcsolatának.

- Remek, akkor mi is menjünk oda – indult meg egyből a szöszit karon ragadva.

- Hé, nem gondolod, hogy némi magyarázatot követel a viselkedésed? – támadta le a férfit, de az csak ment, amíg a kanapén elterülő híresség elé nem ért.

- Az enyém nem, de az övé annál inkább, nem igaz, Jennyfer? – ültette le az immár remegő, könnyes szemű modellt.

- Mi a fenét műveltél vele? – csattant fel Hope, rémült barátnője láttán.

- Én nem tettem vele semmit, ő viszont annál többet veled – kezdett bele, mire néma csend támadt a nappaliban. – Gyerünk, mondd csak el, hogy került az a drog Hope poharába. – Az énekes erre ledermedt, akadozó lélegzettel hátrált el egy fotelig, ahova azonnal lehuppant.

*

Hope ott ült, hallgatta Jenny szavait, melyeket néha kissé nehézkesebben lehetett érteni a sírástól, ettől függetlenül szakadatlanul mondta. Hallotta a szavakat, de egyszerűen képtelen volt rá, hogy megértse.

- Mégis, hogy… Hogy tehetted ezt velem? – nyögte ki nagy nehezen.

- Mert féltékeny voltam rád. Hope, neked meg van mindened! Vagyon, mindenki imád, sok ezer rajongód van, tehetség, egy barát, aki a tűzbe tenné érted a kezét, David bármit megad neked, amit csak kiejtesz a szádon.

- Csak a szeretetet nem! Ezt te nagyon is jól tudod! – fakadt ki. – Nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem olyan felhőtlen az életem, mint ahogy te azt most leírtad! Vagyon? Az apám éjjel-nappal dolgozik, rám sosincs ideje. Tehetség? Minden áldott nap be kellett járnom a táncórákra, az énekórákra, hogy gyakoroljak. Tévedsz, nem imád mindenki. Ha így lenne, nem jelentek volna meg azok a bizonyos cikkek, s most nem csak a legutóbbira gondolok, amit neked köszönhetek. Az embernek, akiben száz százalékosan megbíztam. Becsaptál, elárultál. Mélységesen csalódtam benned, Jennyfer.

- Tudom, de már nagyon megbántam. Nem ez volt a célom, csak, hogy egy kicsit…

- Egy kicsit mi?! – támadta le.

- Egy kicsit rosszabb színben tűnj fel, hogy én…

- Hogy te? Hogy te mi? – pattant fel a helyéről.

- Hogy én feljebb kerülhessek. Amíg te itt vagy, végig az árnyékodban kell élnem. Hope és a barátnője. Sosem Jenny és a barátnője.

- Miért nem mondtad el? – értetlenkedett. – Csak egy szavadba került volna, s tartok egy kis szünetet, hogy az idő alatt téged támogassalak. Nem erről szól a barátság? Hogy segítünk a másikon?

- Sajnálom, Hope… Őszintén, nagyon sajnálom… - zokogta. – Meg tudsz nekem bocsátani?

- Talán. Egyszer talán majd meg tudok bocsátani. De most semmiképp. Egy ilyen ember, mint te, nem a barátom. Maradj, ameddig akarsz, nem doblak ki. De számomra megszűntél létezni – vitte be a kegyelemdöfést, majd méltóságteljesen felsétált az emeletre, a szobájába. – Köszönöm, Damon – hálálta meg a lépcsőn felfelé menet, de nem tudott rájuk nézni. A fájdalom, ami a szívét mardosta iszonyú volt.

Leült az ágyára, de még ideje sem maradt arra, hogy utat engedjen könnyeinek, Paul benyitott.

- Jaj, kicsim, annyira sajnálom – ment oda hozzá egyből. – Elképesztő, hogy ő csempészte bele a drogot az italodba. Nem hittem volna, hogy pont ő, képes lenne ilyesmire – ölelte át az énekest.

- Én se – rántotta meg a vállát, amennyire tudta. Az újabb probléma máris ajtóstul ront a házba. A vigasztaló szavak, a kedves simogatás… Nem jelentenek se megnyugvást, se… semmit se.

- Ne aggódj, én itt vagyok veled – vigasztalta.

- Köszönöm, Paul, nagyon hálás vagyok. De kérlek, most hagyj magamra – bújt ki az ölelésből.

- Rendben, ahogy szeretnéd. Ha bármi van, szólj, okés? – puszilta arcon.

- Persze – erőltetett mosolyt az ajkaira. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben kéne, hogy igazán támogassák egymást, Hope mégis… Tehernek érezte a közelségét.

Tényleg minden a feje tetejére állt.

Egy… Még egy… S már szakadatlanul folytak a könnyei. Kezeibe temetette arcát, s halkan zokogott. Minden, amiért korábban oly hevesen harcolt, elveszett.

- Hope? – hallatszott egy kedves bariton. Az énekes felkapta a fejét, és egy döbbent nyögés hagyta el ajkait.

- Damon? – gyorsan elfordult és pulcsija ujjaiba törölte könnyes szemeit és arcát. – Hogy kerülsz te ide? – nézett rá újból, mikor elfogadhatónak ítélte az állapotát. A vámpír azonban látta a vörös szemeket, a könnyáztatta arcot, a remegő ajkakat.

- Felmásztam az erkélyen – rántotta meg a vállát és olyan damonösen elmosolyodott. Hope csuklásszerű nevetést hallatott, majd újra sírni kezdett. Mindaz, amit Paul elől gondosan el tudott rejteni egy álarc mögé, azt az idősebb Salvatore testvér egy mosolyával eltüntetett.

- Hé – ment oda az ágy végén kuporgó lányhoz. Letérdelt elé, onnan nézett fel rá. Óvatosan felemelte a kezét, s megsimította a haját. A szipogás egy kicsit elhalkult, ezt jó jelnek véve odamászott mellé és átölelte. Hope fejét az izmos mellkasnak döntötte, egyik kezével belekapaszkodott a férfi ingjébe, úgy zokogott tovább. Damon nem mondott semmit, a sírás rövidesen mégis elhalkult, majd vége szakadt.

- Sajnálom, amit tegnap mondtam – kért bocsánatot kissé rekedtes hangon.

- Még mindig azt gondolod, amit tegnap mondtál? – érdeklődött. Az énekes felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Most megint azt gondolom, mint akkor este, miközben a pultnál beszélgettünk, kettesben – válaszolta, majd visszabújt. – Köszönöm, Damon. Hálás vagyok neked.

- Neked bármikor, kislány – s a haját kezdte simogatni. A megnyugtató szavak és érintések hatására Hope elálmosodott. – Aludj nyugodtan – mormolta a vámpír.

- Itt maradsz? – kérdezte álomittas hangon.

- Itt maradok, ne félj, nem hagylak el – nyugtatta meg, s egy puszit nyomott a feje búbjára.

- Akkor jó. – S már el is aludt.

Damon üresnek hitt bensőjét lassan, de biztosan érzések kezdték elönteni, melyek ellen próbált ugyan harcolni, de ez a meghitt pillanat minden akaraterejét felemésztette, így megadta magát. Nem csinált semmi mást, csak hallgatta a lány szuszogását, szívverését, s közben egyenletes tempóban simogatta. Másfél évszázad óta most először érezte magát nyugodtnak és békésnek.