XV. Decision ~ Döntés

„Sometimes we just can see clear only after our eyes washed away with tears”
~ „Néha csak akkor látunk tisztán, mikor a szemünket már elmosták a könnyek”

Damon halvány mosollyal a szája sarkában lépett be a panzióba, ahol az egymást ölelő párocska meresztett rá gyanakvó pillantásokat. Egészen addig azonban nem szólaltak meg, míg egy szimpla „Hali” után az emelet felé nem vette az irányt a vámpír.

- Mit csináltál, Damon? – tért rá a lényegre egyből Stefan. Rosszat sejtett. Ha bátyjának ilyen jó kedve van, akkor minimum egy emberrel kevesebb él a Földön.

- Mégis mi ez a támadó hangnem, drága öcsém? – tette a szívére a kezét, játszva a sértettet.

- Hope-nál voltál? – kérdezte Elena, torkában dobogó szívvel. Féltette a lányt, ugyan akkor valamiért úgy érezte, hogy a férfi nem lenne képes ártani neki.

- Talált, süllyedt – kacsintott szélesebb vigyorral.

- Mit tettél vele? – folytatta a faggatózás az idősebb Gilbert testvér.

- Megszabadítottam egy élősködőtől – rántotta meg a vállát, majd elindult felfelé a lépcsőn.

- Ezt mégis hogy érted? – vágott be elé öccse.

- Kicsit sok a kérdés, nem gondolod? – villantak meg fenyegetően a kék íriszek.

- Csak azt mondd meg, hogy jól van-e – pattant fel a kanapéról a társaság egyetlen nőnemű tagja.

- Most már igen. Ha akarja, úgy is elmondja mi történt. Most pedig, ha megbocsájtotok, kicsit elfáradtam – s félrelökve testvérét lazán felsétált a szobájába.

- Szerinted mi történt? – csillantak fel félősen a barna szemek.

- Hívd fel Caroline-t, hátha ő tud valamit. Ha mégsem, akkor felhívjuk Hope-ot – adta ki az utasítást, a nem kevésbé feszült férfi.

- Én a helyetekben nem zavarnám az arany torkú énekes madárkánkat. Épp aludt, mikor elmentem, pihenésre van szüksége, mint ahogy nekem is. Úgyhogy a továbbiakban csöndben szervezkedjetek, gyerekek – kiabált le az emeletről az idősebb Salvatore testvér.

*

Paul finoman kopogott a fehér fán, mielőtt belépett volna. Tudta, hogy kedvesének pihenésre van szüksége, de már több órája egymagában gubbasztott a szobájába, ami nem jelentett túl sok jót. Fájt neki, hogy nem ossza meg vele úgy az érzéseit, mint korábban. Sosem voltak titkaik egymás előtt, mindent meg tudtak beszélni, a legapróbb dologtól kezdve az életüket megváltoztató döntésekig. A férfi komolyan kezdett aggódni, hogy elveszítheti szerelmét. Korábban is voltak barátnői, de egy iránt sem táplált olyan mély érzéseket, mint a Fall lány iránt. Az első pillanattól kezdve tudta, hogy ő más, mint a többi. A smaragd íriszek egy pillanat alatt a hatásuk alá vonták. S ahogy szépen lassan megismerte, közelebb került hozzá, érzései csak erősödtek. Mindennél jobban szereti a világon. Tudta, hogy mit akar, a kérdés már csak az, hogy Hope is?

Újra, ezúttal erőteljesebben kopogott, majd benyitott. Úgy sem láthat semmi újat. A látvány azonban mégis meglepte: szerelme békésen szuszogott az ágyon, betakarózva. Halványan elmosolyodott, majd odaosont kedveséhez. Finoman végigsimított a szép arcon, és szólongatni kezdte.

- Kicsim. Kicsim, ébredj fel – mondogatta. – Margaret elkészült az ebéddel, a kedvedért finom erőlevest főzött.

Az énekes laposakat kezdett pislogni, egy kis idejébe telt, mire rájött, hogy mi történt. Mikor tekintete találkozott barátjáéval, kis híján az ütő is megállt benne.

- Paul – ugrott ülőhelyzetbe, majd a szobát kezdte fixírozni Damont keresve, de sehol sem találta.

- Valami baj van, kicsim? – érdeklődött homlokát ráncolva. – Szükséged van valamire? – találgatott.

- Nem, nincs – válaszolta csalódottan. Elment.

- Akkor gyere, menjünk le ebédelni. Ne bántsuk meg Margaretet, annyit szorgoskodott, ráadásul rád férne már egy kiadós ebéd. Sokat fogytál az utóbbi időben – állapította meg.

- Miből gondolod? – kerekedtek ki a szemei. – Szerintem épp ellenkezőleg, híztam, vagy legalábbis elkezdtem eltunyulni – húzta a száját.

- Tegnap este volt alkalmam alaposan feltérképezni minden porcikád, amit eddig is kitűnően ismertem. Hidd el, észreveszem, ha megváltoztál, most pedig legalább két-három kilóval kevesebb vagy – fejtette ki álláspontját, pirulásra késztetve barátnőjét.

- Így már nem is tetszem? – ijedt meg egy pillanatra.

- Dehogynem, butus! – nevetett fel, majd szorosan átölelte. – Nekem te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Szeretlek.

- Jó hallani – húzódtak mosolyra az ajkai. – Megyek, rendbe szedem magam a fürdőben, utána lemehetünk ebédelni – bújt ki az ölelésből, hogy utána a fürdő felé vehesse az irányt.

- Ahogy szeretnéd – bólintott.

Nézte, ahogy kedvese elballag, s egy fájdalmas sóhaj tört ki belőle. Minden egyes pillanattal távolabbnak érezte. Azt hitte, hogy az előző éjszaka végre újra helyreállt köztük minden, de tévedett. Tudta, ha ez így megy tovább, el fogja veszíteni. Ettől függetlenül mégsem azon kezdett el töprengeni, hogy hozhatná mindezt helyre. Tekintete az éjjeliszekrényen lévő készülékre esett, amit gyorsan a zsebébe süllyesztett.

- Lemegyek, megmondom, hogy szedhetik a levest – kiáltotta.

- Oké – jött a válasz, a csukott ajtónak.

*

Hope a mosdókagylónak támaszkodott, a csapból folyt a víz. Csak nézte és nézte, közben mégis valahol egészen máshol járt. Miért hagytál itt, Damon? Megígérted, hogy itt maradsz. Mikor összedőlni látszott a világ, te itt voltál. Átláttál az álarcon, sőt, egy másodperc alatt lehullott, még csak kérned sem kellett. Kígyót melengettem a keblemen éveken át, de te rávilágítottál az igazságra. Miért teszed mindezt, ha utána magamra hagysz, tengernyi kérdéssel, értetlenül, zavaros érzésekkel. A képbe egy lehulló csepp rondított bele. Meglepetten kapta fel a fejét, s miután egy újabb hullott alá, a tükörbe nézett.

- Jesszusom, egy bőgőmasina lettem – nevetett fel keserűen. – Basszus, ez így nem mehet tovább.

Hideg vízzel megmosta az arcát, majd kifésülte a haját. A tükröt azonban nem lehet ennyivel lóvá tenni, ugyan azt az összetört szívű lányt mutatta, aki eddig is ott állt előtte.

- Még jó, hogy ma nem volt tanítás. A napomat csak egy újabb töri egyes tehetné teljesebbé – gúnyolódott a saját helyzetén. Egy-két percig még erőt gyűjtött, végül azonban csak lesétált az ebédlőbe.

Senki sem szólalt meg, mikor leért. Mindenki őt nézte, majd összenéztek, aztán visszatértek a dolgukhoz. Evés közben néhány formális kérdés és válasz hangzott el, de semmi egyéb. Ennyi után minimum őröltnek, vagy kitörni készülő vulkánnak érzem magam. Épp a borzalmas ebéd végénél jártak, mikor megszólalt a csengő. Hála Istennek!

- Majd én megyek, kinyitom, ne fáradj, Gregor bácsi – pattant fel, s villámgyorsan a bejáratnál termett. Az ajtóban álló szöszi látványa kis híján könnyeket csalt a szemében.

- Szia – szólalt meg a vendég először.

- Hali – köszönt ő is. Egy percig nézhettek egymással farkasszemet, majd egyszerre borultak egymás karjaiba. Hope-ból ismét kitört a zokogás, s Caroline íriszei is elhomályosodtak. Rossz érzés sírni látni a legjobb barátunkat. Rövidesen már csak szipogást lehetett hallani, mire Care egy kissé elhúzódott.

- Szeretnél róla beszélni? - kérdezte, mire egy halvány bólintás érkezett válaszul. – Gyere, menjünk be – karolta át a példaképét.

Együtt sétáltak be a nappaliba, ahol már két csésze gőzölgő tea várta őket. Paul is beköszönt, majd felment az emeletre, a szobájába. A két lány egy ideig nem szólalt meg, csupán a forró italt szürcsölték, míg végül az énekesből kirobbant minden. Ajkai remegése néhol kissé érthetetlené tette a beszédet, de néhány nyugtató szó, vagy érintés után újból neki tudott vágni. Caroline lesokkolva hallgatta a történetet, s egyre inkább kezdte bánni, hogy nem rakott viszketőport a kék ruhába. Vagy akár fel is gyújthatta volna, természetesen az után, hogy Jenny felvette. Még jó néhány hasonlatos terv járt a fejében, mikor újra megszólalt a csengő.

- Nyitom én! – kiáltotta el magát Hope. – Egy perc és jövök – mondta barátnőjének, s már ott sem volt. Szélesre tárta az ajtót, de a levegő bent rekedt a tüdejében, szívverése egy pillanatra leállt.

- Damon… - nyögte ki.

- Remélem nem zavarok, csak meg akartam nézni, hogy vagy – vágott bele a közepébe aggódó tekintettel, miközben a sírástól kipirult arcú, vörös szemű lányt nézte. Észre sem vette, de ez volt az első alkalom, mikor egy pillanatra sem kellett semmilyen érzelmet megjátszania, vagy laposan átgondolnia minden tettét, szavát.

- Azt ígérted, nem hagysz magamra – mielőtt végiggondolhatta volna, mit mond, kitört belőle, eléggé vádló hangon. Hülye! Hülye!

- Sajnálom, de gondolom nem örültél volna, ha a lovagod a szobádban talál engem, veled – magyarázta.

- Korábban egyáltalán nem zavart, hogy mit gondol – fűzte tovább sértetten. Karjait összefonta mellkasa előtt, úgy nézett fel azokba a gyönyörű kék szemekbe.

- De téged igen – vitte be a kegyelemdöfést, amivel minden további vádaskodást megelőzött. Hope szemei kikerekedtek, egy ideig hazugság nyomait kereste, várta, hogy elneveti magát, s a képébe vágja, hogy csak viccelt. Miután semmi ilyesmi nem történt, ajkai halvány mosolyra húzódtak, szívét melegség töltötte el.

- Hát, lassan egy medencét is megtölthetnék, de igyekszem összeszedni magam – mondta az igazságot.

Damon felemelte az egyik kezét és lágyan végigsimított az énekes arcán.

- Egy gyönyörű, erős nő vagy, Hope – jelentette ki, közben ujjaival a puha bőrt simogatta, s végig tartotta a szemkontaktust.

A meghitt beszélgetésnek léptek zaja vetett véget, amit a vámpír tökéletesen hallott. Tekintetét elszakította a lányétól, hogy a gyanakvó kék íriszekbe nézhessen.

- Caroline – szólította meg, mosolyt erőltetve ajkaira, miközben gondolatban legalább tíz féle képpen tette el láb alól az alkalmatlankodót.

- Üdv, Damon! – köszönt hamiskás mosollyal az arcán, ami csak egyet jelenthetett: valamit forral abban a kis szőke buksijában, ezzel eléggé felbosszantotva a vámpírt.

- Bocsi, nem akartam semmit se megzavarni, csak sokáig voltál el, azt hittem, már valami baj történt – mentegetőzött barátnőjének.

- Semmi baj – rázta a fejét Hope.

- Én úgy is menni készültem – túrt bele fekete tincseibe.

- Máris? – nézett rá meglepetten és kissé csalódottan az énekes.

- Megkaptam, amiért jöttem. Sziasztok – köszönt el.

- Szia – makogta a leforrázott lány. Mielőtt azonban becsukhatta volna az ajtót, hogy újfent magába zuhanhasson, a férfi visszaszólt.

- Ne felejtsd el becsukni az erkélyajtót, ha egyedül vagy a szobában. Könnyen meg lehet fázni – kacsintott rá.

- Igyekszem észben tartani – mondta ezer wattos mosollyal.

- Oké, ez most mi volt? – nézett rá csípőre tett kézzel Caroline.

- Nem tudom, miről beszélsz – próbált ártatlan arcot vágnia híresség.

- Ahogy szeretnéd – hagyta rá.

Nem régóta ismerte a lányt, de arra rájött, hogy nem szabad erőltetni a dolgokat. A végén úgy is elmondja magától, ha elérkezettnek látja az időt. Most úgy is valami fontosat kell megtennie, ami csak még inkább meg fogja sebezni a lányt, de addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ha most nem sikerül észhez térítenem, akkor soha. Ehhez viszont erősítésre lesz szükségem. Bocsáss meg, Hope, de hidd el, mindez a te boldogságod érdekében fog történni. Majd én segítek, hogy meglásd az igazságot.

- Nincs kedved átugrani hozzám? Tudod, Stefant és Elenát otthagytam a szobámban, és már hosszú idő telt el, ráadásul az ágyam nagyon kényelmes – célozgatott aggódó arccal.

- Oké – kuncogott a Fall lány. – Csak felveszek valami mást és beszólok Paulnak, meg a néniéknek.

- Amíg szólsz nekik, kiválasztok egy ruhát – ajánlotta fel csillogó szemekkel.

- Rendben – egyezett bele.

A Forbes házhoz Hope kocsijával mentek, így alig pár perc alatt oda is értek. Természetesen az álompár semmi illetlenséget nem csinált, hiszen Elena olyan ideges volt, hogy az a csoda, hogy Stefan nem hívta ki a mentőket, vagy adott be neki pár pirulát.

*

Már legalább két órája beszélgettek, alaposan átrágták a Hope-Jenny témát, amivel egy-két könnycseppet csaltak az énekes szemébe, de már sokkal jobban bírta.

Egy gyönyörű, erős nő vagy, Hope.

Ha úgy érezte, átszakad a gát, mindig eszébe jutott ez a mondat, s hirtelen tényleg erősnek érezte magát. Hamarosan azonban egy egészen különös témát kezdtek boncolgatni. Hope és Paul. Nem érezte úgy, mintha bármi takargatni valója lenne ez ügyben, így elmondott mindent az első találkozásuktól kezdve, az aznapi ebédig. A felmerülő kérdések és megállapítások viszont nem egyszer tőrszúrásként érték, de mikor hangot adott volna a haragjának rájött, hogy azért érintik ilyen rosszul, mert igaz.

- Szerelmes vagy Paulba? – tette fel a legrosszabbat Caroline.

- Persze, hogy szeretem. Hallottad, ott volt mindig…

- Nem ezt kérdeztem – vágott közbe kíméletlenül. Mindent egy lapra tett fel. – Szerelmes vagy belé? – Hosszú, feszült csönd következett be. A három törzsbeli lakos imádkozott, hogy ne akadjon ki túlságosan, s rájöjjön, hogy semmi értelme a kapcsolatának.

- Nem – ismerte be lehajtott fejjel a Fall lány. A beismerés egyszerre szabadította meg egy nehéz tehertől és hagyott űrt maga után.

- Hope, hallgass meg kérlek – kérlelte a szöszi. – Fájni fog, amit most mondok, de muszáj, hogy valaki végre kimondja, hogy halld azt, amit a szíved mélyén te is tudsz. – Egy kis hatásszünetet tartott, ami alatt próbálta összeszedni gondolatait. – Bár szereted Pault, de nem úgy, mint ahogy egy nő egy férfit. Csupán ő a kapaszkodód, amibe anyukád halála után kapaszkodni tudtál. Félsz elengedni őt, mert azt hiszed, hogy nincs senki más rajta kívül, aki ugyan úgy tudna szeretni, mint ahogy ő szeret téged. De ezzel csak saját magadnak okozol még több fájdalmat, ráadásul őt is bántod. Nem tudsz az a társa lenni, akire neki szüksége van. Bármit megtenne érted, még engem is felhívott, hogy menjek át, mert szükséged van rám. El kell őt engedned, Hope. Tudom, hogy azt mondták, egymásnak vagytok teremtve, de ez nem így van.

Hosszú, végtelennek tűnő hosszú hallgatás következett be, mialatt Hope kezeibe temette az arcát, hogy át tudja gondolni azokat, amiket az imént hallott. Jobban mondva az igazságot, amit a képébe vágtak. Hihetetlen ez a csaj. Alig pár napja, hogy találkoztunk, mégis jobban kiismert, mint eddig bárki. Hát, ha létezik olyan, hogy az ember élete folyamán egy igaz barátra lel, akkor már megtaláltam. Na és a szerelem?

- De olyan nehéz – tört ki belőle.

- Nem tudom, hogy most min mész keresztül, de itt vagyok…

- Khm – köszörülte meg a torkát erősen Elena.

- Azaz itt vagyunk neked, segítünk, amiben tudunk.

- Veletek mi a helyzet? – nézett a párocskára reményvesztett tekintettel. – Ti is tizenhét évesek vagytok, mint én. – Stefannak itt erőt kellett vennie magán, hogy ne nevessen fel keserűen. – Úgy gondoljátok, hogy ti egymásnak vagytok teremtve? – Nem háborodtak fel a kérdésen, tudták, hogy nem akarja őket megbántani, csak így próbálja levezetni a feszültségét. Jobb, mintha a berendezést rendezné át.

- A mi kapcsolatunk sem egy tündérmese, de igyekszünk minden akadályt legyőzni, amit az élet elénk gördít. Együtt, közös erővel – mondta Elena. – A kérdésedre válaszolva igen – jelentette ki magabiztosan. Állta a zöld íriszek támadó csillogását, nem hátrált meg. Tudta, hogy ez egy létfontosságú pillanat, ezen áll vagy bukik az egész.

- Az… jó – préselte ki magából Hope. Tudta, hogy vissza kell fognia magát, pedig legszívesebben tört-zúzott volna. Két héttel ezelőtt még volt egy csodás kapcsolata, s egy gyerekkori barátja. Legalábbis ezt hitte. Szíve szerint leordítaná a körülötte ülők fejét és L. A.-ig meg sem áll. Úgy érezte, hogy a világ egy csúfos játékot űz vele, először megad mindent, szerető családot, szerelmet, legjobb barátot, hírnevet, majd szépen lassan, mindent elvesz tőle. Először az édesanyját, utána az édesapját, most Jennyt és Pault, s hamarosan a neve is feledésbe fog merülni.

- Hé – ölelte meg Caroline. – Még majdnem egy év van hátra a tizennyolcadik szülinapodig. Addig kétszer is megtalálhatod az igazit – vigasztalta.

- Úgy érzem, ha elengedem Pault, az utolsó darabot fogom elveszíteni a régi életemből. Már csak ő maradt abból az időszakból…

- Ahol anyukád is élt, ugye? – kérdezte Elena. Ő is közelebb kúszott, s másik oldalról ölelte a megtört énekest.

Stefan sajnos férfi lévén, hiába élt már másfél évszázadot, a lányos-összeborulós jelenet közepén feleslegesnek kezdte érezni magát. Ettől függetlenül maradt. Egészen kezdte megkedvelni a lányt, ráadásul ő tudta a legjobban, hogy milyen érzés mindent elveszíteni: családot, barátot, régi életet. Erről azonban nem beszélhetett volna a nélkül, hogy felfedné az igazságot. Szerencsétlennek pedig már csak ez hiányozna az életéből. Képzeld, vámpírok léteznek! Sőt, boszorkányok is. Apropó, a szellemekről hallottál? Biztos nézel horrorfilmet… Ráadásul Damon biztosan megölné, ha felfedné kilétét, mivel Hope az után valószínűleg, a közelébe se merne menni. Még. Tudni akarta, hogy mi sülhetne ki belőlük. Testvére akár beismeri, akár nem, elkezdett érezni valamit a lány iránt. Fontossá vált a számára. Erre pedig Katherine óta nem volt példa. Talán, nem csak Hope életében fog beköszönteni egy új korszak. Sajnos, a neheze talán még csak ez után fog jönni.

*

Egy órával később a Fall lány a bejárati ajtó előtt állt, de percekig csak nézte. Tudta, ha bemegy, valami véget fog érni. Lehunyta szemeit, nagy levegőt vett, amit lassan fújt ki. Mikor pillantását újra a fehérre festett fára emelte érezte: itt az idő.