XVI. "I wait for you" ~ "Várok rád"

"I’ve learned that waiting is the most difficult bit, and I want to get used to the feeling, knowing that you’re with me, even when you’re not by my side."
~ "Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem."

Hope és Paul egymás mellett ültek a nappaliban, a kanapén. Az énekes hangja néha megremegett, de igyekezett erősnek tűnni. Elmondott mindent, teljesen kiöntötte a szívét barátjának… Vagyis már csak a volt barátjának. Sokkal könnyebbnek érezte volna, ha olyan ajtócsapkodós szakításuk lenne, úgy könnyebb elengedni a másikat. De Paul, hű maradt magához, nem szólt semmit, csendben végighallgatta. Bár igyekezett takarni, arcán mégis tisztán látszott a fájdalom. A lány borzasztóan érezte magát amiatt, hogy véget ér a kapcsolatuk, ráadásul neki kell pontot tennie az ügy végére.

- Akkor, azt hiszem ideje összepakolnom – állt fel a férfi.

- Miért nem maradsz még ma estére? Sötétedik, így nem kellene vezetned – kérlelte.

- Kicsim, nincs értelme elodáznunk a dolgot, könnyebb lesz mindkettőnknek, ha még ma elmegyek. Szólok Jennynek, a közelben húzta meg magát egy motelben, visszaviszem őt is.

- Értem – bólintott összepréselt ajkakkal. Igaz, már elvileg semmi köze sincs az előtte állóhoz, mégis piszkálta a csőrét, hogy azzal a boszorkánnyal fog órákat együtt kocsikázni.

- Hé, nézz rám – nyúlt az álla alá, hogy a szemébe tudjon nézni. – Te vagy az egyetlen nő az életemben, akit sosem fogok elfelejteni. Bárkinél és bárminél jobban szeretlek, Hope Fall. – Szavai hatására egy könnycsepp folyt végig a lány arcán, amit Paul azonnal le is törölt. – Sosem foglak elfelejteni. Ne félj, az utunk még keresztezni fogja egymást. Remélem, hamarosan újra együtt leszünk, mert ami köztünk van, vagy volt, az egyedülálló. Én hiszek benne, hiszek bennünk. Éppen ezért várni fogok rád. Nem érdekel meddig tart, hiszem, hogy egyszer a szíved visszavezet hozzám. Szeretlek – suttogta. Lágyan homlokon csókolta, majd az emelet felé vette az irányt.

Hope egy ideig még ott állt, majd felrohant az emeletre, egyenesen a szobájába. Lerogyott az ágyra, és maga elé nézve próbálta összeszedni magát. Megígérte Caroline-nak, hogy fel fogja hívni, s ezt is tervezte, de előtte szüksége volt egy kis időre, hogy önmagával tudja tisztázni a dolgokat.

Holnap, ha felébredek, elmegyek az iskolába, már nem Hope Fall, az ünnepelt sztár leszek, hanem Hope Fall, a Mystic falls-i lakos, diák, egyedülálló nő, sztár pasi és barátnő nélkül. De ott lesznek az itteni barátaim, Caroline, Elena és Stefan. Na, meg persze Damon is. Egy egészen új fejezet fog elkezdődni az életemben. Kissé rémisztő, de mégis… Furcsán izgatott vagyok. Várom… Akarom ezt!

Előkapta a telefonját, s felhívta a szőke Duracell nyuszit, aki felajánlotta, hogy bekapcsolhatnák Elenát is a beszélgetésbe, de Hope megkérte, hogy most inkább csak ketten tárgyalják ezt ki. A beszélgetést egy autó motorhangja zavarta meg. Az énekes felállt, kiment az erkélyére, hátha ott jobban hallja. Érzékszerve azonban nem csapta meg, bármennyire is szerette volna. Paul elment, anélkül, hogy beköszönt volna. De ez így a legjobb, mindkettőjük számára. Care persze türelmetlenkedni kezdett a vonal túlsó felén, hogy mondja már el, hogy mi történt. Miután megtudta, döbbenten hallgatott, majd osztotta Hope véleményét. Mindketten a legjobb döntést hozták meg, s úgy is cselekedtek.

Miután mindent sikeresen megbeszéltek, megnyomta a hívás vége gombot, de nem ment be. Jól esett a hűvös levegő, segített rendezni a zavaros szálakat.

- Nem megmondtam, hogy zárd be az ajtót, különben megfázol? – hallatszott egy kellemes bariton közvetlenül a háta mögül. Meglepetten pördült meg tengelye körül.

- Damon? Hogy kerülsz te ide? – vonta kérdőre. Ha felmászott volna, azt meg kéne látnia. Ő azonban semmit nem észlelt. Ennyire elkalandoztam?

- A szekrényedben bújtam el, tudod, mint a filmekben a titkos szeretők – susogta bizalmasan, mosolyra késztetve az ijedt lányt. Nem akarta tovább feszegetni a témát, annyira már kiismerte, ha nem akar válaszolni valamire, akkor nem fog. Ráadásul nem ez izgatta a legjobban, abban a pillanatban.

- Hallottad, igaz? – kérdezte kissé fásultan és fáradtan.

- Igen. – Tudta miről van szó, ráadásul nem akarta ostoba keresztkérdésekkel húzni az idejüket.

- És? Nem is akarsz mondani semmit? – dőlt hátra a korlátnak.

- Például? – ráncolta a homlokát. Nem értette, hogy hova akar kijutni. Igaz, meg volt a véleménye arról a pojácáról, az ideális párkapcsolatról alkotott nézeteiről, de nem akarta letámadni a lányt. Egy nap alatt végleg elvesztette a régi élete utolsó morzsáit. Nem akart fájdalmat okozni neki azzal, hogy a képébe vágja az igazságot, hogy sosem illettek össze.

- Nem érdekes, hagyjuk – legyintett, majd elment a férfi mellett be, a szobába. – Hideg van, gyere.

- Nem fázok meg egykönnyen, de értékelem az aggodalmadat az egészségi állapotomat illetően – heccelte. Miután belépett becsukta az erkélyajtót, az énekes pedig felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő kislámpát. – Na de most térjünk csak vissza, mit szeretnél, mit mondjak? – érdeklődött.

- Nem akarok veszekedni, Damon, fáradt vagyok – rogyott le az ágyra.

- Ahogy kívánja, kisasszony, hagyom pihenni – hajolt meg a régi korokhoz illően. – De erre később még visszatérünk – figyelmeztette.

- Megváltoztál – mutatott rá az igazságra, mire a vámpír ajkaira fagyott a vigyor.

- Mire célzol?

- Most olyan kedves vagy velem, a szokásos piszkálódásaidnak sem érzem, hogy lenne mögöttes értelmük.

- Megbántottalak, tartoztam egy jóvátétellel a szavaimért – magyarázta.

- Ezért kiderítetted az igazságot arról az estéről?

- Az elejétől kezdve furcsa volt számomra a kis szöszi sztárocska, látszott, hogy titkol valamit, én csupán kiderítettem, hogy mit.

- Nem számít, hogy miért tetted, hálával tartozom – nézett fel rá.

- Kvittek vagyunk – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon, majd elkezdett a szobában járkálni. A félhomályban is tökéletesen ki tudta venni mindennek az alakját.

- Ezek szerint holnap reggel véget ér a fegyverszünet? – érdeklődött Hope.

- Fegyverszünet? – nevetett fel Damon. – Ez tetszik. Szóval akkor mi most épp egy csata kellős közepén vagyunk? – kacagott továbbra is.

- Miért? Hogy tudnád a legjobban leírni azt, ami kettőnk között van? – állt fel az ágyról, s egyenesen a férfi elé sétált.

Nem mondtak semmit, ott álltak egymással szemben, a másik szemében kutatva válaszok után. Megválaszolatlan kérdések, kimondatlan válaszok keringtek körülöttük, elfojtott érzéseket nyelt el a sötétség. A megoldás ott lapult meg az árnyak között, de még egyikőjük sem állt készen, hogy felfedje.

- Akkor kösd fel a nadrágodat, szépségem, mert én sohasem veszítek – vette fel a kesztyűt a férfi, majd kiment az erkélyre és leugrott.

- Damon! – sikoltotta Hope a nevét, és utána rohant. A korlátot markolászva nézett le, s elállt a szava a vidáman mosolygó Salvatore fivér láttán, akin egy karcolás sem volt.

- Megható, hogy ennyire aggódsz értem, de a helyedben inkább az új stratégiámon gondolkoznék. Így akár hátra kötött kézzel is teljes győzelmet arathatok – mondta széttett karokkal.

- Ha harc, hát legyen harc – kiáltott le Hope. Méltóságteljesen visszasétált a szobájába, ezúttal gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

Mégis miből van ez a fickó? Egy hang nélkül feloson az emeletre, ráadásul egy sérülés nélkül le is ugrik. Nem is ez az első alkalom. Nem tudom, mit szed, de nekem is kell belőle… Egy ideig még gondolkozott a furcsa dolgokon, majd megrázta a fejét, s hozzálátott esti teendőihez.

*

A reggele egy kicsit kapkodósra sikeredett, elaludt, ráadásul a bácsiék úgy tudták, hogy aznap is tanítási szünet van. De sajnos a tanároknak csak egy egynapos értekezletre volt szükségük, a diákok legnagyobb bánatára. A szokásos köntösében álldogált a ruhatenger előtt, nem tudta eldönteni, hogy mi lenne a legjobb. El is határozta, hogy egy bevásárló körútra lesz szüksége barátnőivel. Amint lesz ideje, alaposan átválogatja a ruhatárát, s abból, amit kiselejtez, a lányok kedvükre válogathatnak, ha tetszik nekik. A választása végül egy fekete cső szárú farmerre, egy csíkos, félvállas ujjatlan felsőre, sötétszürkés-krémszínű boleróra, kabátra és magas sarkú cipőre, egy virágmintás karkötővel, a szetthez illő táskára és napszemüvegre esett. Hiába jártak az ősz közepén, a nap most is ki tudja vájni az ember szemét, olyan erősen süt.

Hope ruhája

A kávét gyorsan lehajtotta, amit meg is bánt, ugyanis leforrázta a torkát, egy pohár vízzel próbálta menteni a menthetőt. A pirítóssal a szájában köszönt el és rohant a garázsba.

- Ön is látja, Gregor? – kérdezte csillogó szemekkel a néni. – Csak úgy sugárzik!

- Egyet kell értenem, asszonyom. A kisasszony végre elkezdte élvezni az életet itt, az otthonában, ahova mindig is tartozott.

*

- Basszus – morogta a híresség, mikor megállt a Gilbert ház előtt. Sikeresen elrágcsálta a reggelijét, de közben jól össze is morzsázta a ruháját és az imádott autóját. Az álompár kedvesen köszöntötte őt, tapintatosan nem kérdeztek rá az előző estére, miközben majd’ meg ölte Elenát az ideg, hogy miként sülhetett el a szakítás. Volt egy sejtésük, hogy jól, ugyanis nem lehetett nem észrevenni a lányon bekövetkező változást. Mióta megérkezett a városba, először viselkedett velük teljesen természetesen, vezetés közben elmesélte a reggelét, hogy mennyit szerencsétlenkedett és csoda, hogy a fejét nem hagyta otthon.

A Forbes ház előtt már ott állt a szöszi, aki vámpírokat megszégyenítő sebességgel huppant be a járműbe.

- Jó reggelt – köszöntötte őket.

- Mégis kinek jó?  - bosszankodott még mindig.

- Történt valami?

- Ne is mondd, végig szerencsétlenkedtem az elmúlt egy órát… - Csak mondta és mondta, szakadatlanul. Care nem tudta visszafogni kuncogását, főleg, mikor kiszálltak a kocsiból és meglátta a morzsákat a fekete nadrágon.

- Nagyon vicces – húzta fel az orrát játszva a sértettet Hope. De mikor már Elena és Stefan is elnevették magukat, ő is csatlakozott hozzájuk, miközben a szöszi segítségével igyekeztek eltüntetni az árulkodó jeleket.

A három lány egymásba karolva léptek be az épületbe, Stefan csak csendesen, a bajsza alatt mosolyogva követte őket. Volt egy olyan érzése, hogy az elkövetkezendő időszak rengeteg meglepetést tartogat, jó és rossz értelemben is.

Miután az énekes felvetette a vásárlásról alkotott elképzeléseit, a két alapító család tagjai örömmel csaptak le rá. Igaz, nem sok butikban élhetik ki magukat, de azokat, amikre szüksége van néhány fiatal lánynak, biztosan be tudják szerezni. Ráadásul Hope felajánlotta, hogy a téli szünetben, ha szeretnék, kocsiba pattannak és elmennek L. A.-be, ahol aztán tényleg minden van, ami szemük-szájuk ingere. De ez nem egy-két nap, tehát egy hétvége közel sem elegendő rá.

Matek órán sajnos kiosztották a dolgozatokat, amire Hope egy hatalmas kettest kapott. Hát igen, nem ugyan az magántanárokkal tanulni. Azok nem tudják megbuktatni, nem is lenne érdemük, hisz melyikőjük akart ujjat húzni az üzleti világ fejedelmének a lányával? A kisvárosi iskolában viszont nem érdekelte a tanárokat, hogy ki, honnan jön, mindenki egyforma, ugyan azt a bánásmódot érdemlik. A híresség egy kicsit felhúzta magát, hiszen az éneken és testnevelésen kívül eddig semmiben nem mutatott kiemelkedő eredményt. Nem akarta, hogy egy üres fejű libának gondolják, önmagát azzal vigasztalta, hogy az elmúlt napok eseményei miatt nem tudott koncentrálni eléggé, de most aztán összeszedi magát. Megmutatja, hogy mire is képes, mindenféle befolyás nélkül. Még mindig furcsa volt a számára egynek lenni a sok közül, de az újdonság varázsa továbbra is magával ragadta. A karrierjét is nagyrészt saját maga építette ki, önerőből tornázta fel magát a ranglétra csúcsára, s küzdött meg azért, hogy ott is maradhasson.

Utolsó órájuk a kémia volt, amin, ha Caroline nem lett volna, ismét csúfondárosan beégeti magát. Nem tehetett róla, a természettudományi tantárgyakhoz még annyira sem értett, mint a humánokhoz, azon belül a törihez, ami lássuk be, nagy kétségbeesésre ad okot. Hiába nézte a lencsén keresztül azt a „valamit”, hiába lapozta legalább háromszor át a könyvét, reményvesztetten állapította meg, hogy halványlila segédfogadalma sincs, mi lehet az az „izé”. Szerencsére Caroline lett a tanulópárja, aki, miután segített Mattnek és Tylernek, visszatért a lassan haját tépő hírességhez és könnyedén megoldotta a feladatot. Hope-nak be kellett látnia, az, hogy valakinek szőke a haja, a közhiedelemmel ellentétben nem jelent semmit.

A Fall lány rájött, hogy alaposan be kell osztania most már a napirendjét, ha fel akar zárkózni a többiekhez és nem akarja újrajárni a harmadikat. Az életét már csak ez tehetné igazán színessé. Nem fűlött hozzá a foga, hogy megismételje azt az évet. Bármit, csak azt ne. Úgy gondolta, hogy először megpróbálja egyedül, de ha nem jön össze, kénytelen lesz segítséget kérni. Vagy különórákat venni.

Kissé vesztve a reggeli lelkesedéséből, de meghívta a barátait magához egy délutáni filmezésre, hátha egy kis kikapcsolódás után könnyebben fog az emberi agy. A választás a női túlerőnek hála az Utóirat: Szeretlek című filmre esett. Hope eddig nem igazán volt oda a romantikus filmekért, a horror vitte a pálmát. Az adrenalin löket, amit az izgalom és félelem adott, mindent vitt. Legalábbis eddig. Szomorúan tapasztalta, hogy Stephen King elbújhat a Mystic fallsi tanárok órái mellett.

Már véget ért a film és javába a cselekményt vitatták, mikor megszólalt az ajtócsengő. Ezúttal Hope hagyta, hogy Gregor bácsi végezze a munkáját, túlságosan is belelovallta magát abba, hogy meggyőzze a többieket a véleménye igazáról, miszerint az, hogy hirtelen a nagymama is újra mosolyogni kezdett és valószínűleg újra rá talált a szerelemre, ez már több mint meseszerű.

- Kisasszony, vendége érkezett – állt meg a boltív alatt Gregor, a lehető legformálisabb módon, hivatalos hanggal. Nyilvánvalóan meg akarta mutatni a váratlan látogatónak, hogy kivel is van dolga.

- Köszönöm. Engedje be, kérem – állt fel a kanapéról és jól kihúzta magát. Ő itt még újnak számított, ráadásul bízott a bácsi ítélőképességében. Ha szerinte a legjobb oldalukat kell elővenniük, akkor az így is van.

Nem sokkal ez után egy nem túl magas, szürke kosztümbe öltözött, középkorú nő lépett be a helyiségbe. Világosbarna, vállig érő egyenes haja, furcsán csillogó kék szemei voltak, ajkai túlzottan is kedves mosolyra húzódtak. Az egész lénye felsőbbrendűségtől sugárzott. Látszott rajta, hogy neki se mondtak eddig túl sűrűn nemet, semmire.

- Jó napot kívánok, a nevem Hope Fall – lépett elé magabiztosan a lány, s kinyújtotta jobb kezét.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek, kedvesem. Én a polgármester felesége, Carol Lockwood vagyok – fogadta el a felkínált jobbot.

- Részemről a szerencse, asszonyom. Nem kér esetleg inni valamit? – mosolygott rá a lehető legkedvesebb módon. Emlékezett Jeremy szavaira, miszerint ők akarták rátenni a piszkos mancsukat a birtokra, de ameddig ő él, addig biztosan nem lesz az övék, annyi szent!

- Köszönöm, de igyekszem nem sokáig zavarni. Sziasztok – köszöntötte a többi jelen lévőt is, de miután túlestek a formális kérdéseken, nem is foglalkozott velük tovább. Nyilvánvalóvá vált Hope számára, hogy nem csak egy szimpla üdvözlés miatt ugrott be, azonban a látogatás igazi céljára még egy kicsit várnia kellett. – Sajnálom, hogy csak most tudtam átjönni, de rengeteg a munka, a férjemnek nem is sikerült elszabadulnia, a fiammal pedig már az iskolában találkozott – folytatta a csevegést.

- Igen, Tyler, ugye? – kérdezett rá, játszva tovább a szerepét. Természetesen tudta, hogy kiről van szó. Be is próbálkozott nála a legutóbbi bulin, de szerencsére az első "Nem"-ből is tökéletesen értett,

- Igen, remélem, jó barátok lesznek. Ha bármilyen kérése, kérdése merülne fel, vagy nem tart valamit megfelelőnek, szóljon neki bátran, ő majd továbbítja nekünk.

- Köszönöm, polgármesterasszony, Ön nagyon figyelmes – színészkedett tovább, közben pedig attól kezdett tartani, ha így folytatja, még a végén így marad az arca.

- Ez csak természetes – legyintett. – Egy alapító család leszármazottjának, különösen, ha a Fall családról van szó, kijár. Az ön hírnevéről és tehetségéről pedig ne is beszéljünk…

- A sikerért mindig keményen meg kell dolgozni – ráncolta a szemöldökét. Lassan kezdte idegesíteni ez a beszélgetés. Az egésznek se füle, se farka nem volt. Ha ezek után akar rátérni az ingatlan eladására, egy roppant dühös sztárral kell felvennie a kesztyűt.

- Ritka az olyan fiatal, aki ilyen eltökélt lenne, s ilyen fiatalon, ilyen sokra vinné. Mint a város polgármestere, szeretnék rendezni egy üdvözlő bált az ön tiszteletére – jelentette be jövetele igazi okát.

- Tessék? – bukott ki a lesokkolt lányból. Mindenre számított, csak erre nem.

- Még a héten, szombat este megrendezésre kerülne a parti a Lockwood villában. Ön lenne a díszvendég, a város nagy része hivatalos rá – fűzte tovább a szót. Hope-nak nagy levegőket kellett vennie, hogy ne essen össze. Bál? Az én tiszteletemre? Na, ne nevetessen már… Ha jót akarna nekem, akkor békén hagyna. – Ha nem nincs kísérője, a fiam ezer örömmel elkíséri – próbálkozott tovább. – Na persze, már csak ez hiányzott, egy kísérő.

- Köszönöm, de már tudom, hogy ki fog elkísérni – vágott vissza. Tudta, ha már most átengedi a gyeplőt, úgy fogják rángatni később, ahogy nekik tetszik.

- Tényleg? Ez… Nagyszerű! A meghívókat holnap küldjük ki. Bár általában korábban szoktuk értesíteni a lakosságot, de reméljük, így is sokan eljönnek. Parancsoljon, ez az öné – nyújtott át egy makulátlanul fehér borítékot, melyben a meghívó lapult.

- Köszönöm, polgármesterasszony, Ön valóban rendkívül kedves és figyelmes. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg… - Kezdetnek letörölhetném azt a bájvigyort a képéről. Minimum szobrot emelnének a tiszteletemre.

- Semmiség, kedvesem. De ha ragaszkodsz hozzá, akkor kérlek, szólíts ezentúl Carolnak – tegeződött le.

- Rendben, Carol. Most már, hogy tudom, ilyen kedves emberek irányítják a várost, még jobban fogom érezni magam a városban.

- Jó ezt hallani. De most, ha megbocsájtotok, nekem vissza kell rohannom, dolgozni. További szép napot! – köszönt el, s amilyen váratlanul jött, úgy is távozott.

- Önnek is, Carol – búcsúzott el Hope.

- Na, jó, ez több mint fura volt – rogyott le a kanapéra az énekes.

- És ki is az a kísérő, akiről az előbb beszéltél? – kérdezett rá Caroline.

Na, ez az, amit még én sem tudok. Ezt ismét jól megcsináltad, Hope Fall.