XX. Fail in History...?! Come on! ~ Bukás töriből...?! Ne már!

„Hogy mennyi minden van a világon, amire nekem semmi szükségem sincsen!”

A szünet utáni első tanítási napon Hope vidáman ugrott ki az ágyból. Szinte repült a fürdőbe, hogy a frissítő zuhany után legalább egy fél órát eltöltsön az aznapi öltözéke kiválasztásával. Egyáltalán nem volt kedve semmilyen magas sarkúhoz, ami elég nagy dolog tőle. De eldöntötte, hogy mostantól minden más lesz. A múltját egyszer, s mindenkorra maga mögött fogja hagyni. Az emlékeket és tanulságokat örökre magával fogja cipelni, ezen kívül azonban semmi több. A Jeremytől kapott felsőt, egy csőszárú nadrágot, egy zipzáras pulóvert, edzőcipőt és napszemüveget vett fel, a fő szín a szürke lett. A tükör előtt illegett-billegett. A hatás eléggé eltért a szokottól, éppen ezért tökéletesnek érezte. Az iskolai felszerelését összedobálta egy sportos oldaltáskába. Se smink, se hajsütés. Tincsei rakoncátlan hullámokban omlottak a hátára.

- Fő a természetesség – mondta vidáman a tükörképének, majd telefonját és táskáját felkapva lerobogott a földszintre. – Jó reggelt! – köszönt vidáman.

Hope ruhája

A ház lakóira hamar átragadt a lelkesedés, így a reggel a szokottnál sokkal jobb hangulatban telt. A szokásos tea-kávé-pirítos után még felrohant fogat mosni, de utána már sietett is tovább. A kocsiját még nem hozták vissza, így gyalog kell iskolába mennie. A lányokkal megbeszélte, hogy a szekrényeknél találkoznak. Bár felajánlották, hogy elmennek érte, ő mégsem élt a lehetőséggel. Megfogadta, hogy mindent kipróbál, amit eddig nem tett meg, de szeretett volna, és a hétköznapi élet velejárói, s a két lábon való suliba menetel is egy ezek közül.

Azonban nem jutott messzire, ugyanis a ház előtt egy kék autó parkolt, gazdája pedig jó szokásához híven, lazán nekitámaszkodva állt. Hevesen dobogó szívvel és immár lassabb tempóval haladt a mostanában elég sűrűn felbukkanó férfihez.

- Úgy emlékszem, hogy el kéne egy fuvar, nem igaz? – kérdezte köszönés helyett.

- Ez a minimum, ha már egyszer elraboltál – vágott vissza incselkedve.

- Az viszont nem rémlik, hogy erőszakot alkalmaztam volna – gondolkodott el hangosan, miközben állát kezdte el dörzsölni, hogy fokozza a hatást.

- Csak azért nem, mert azt tettem, amit mondtál.

- Azt hiszed, hogy bántanálak? – lépett egy lépéssel közelebb hozzá, így mellkasuk szinte összeért. Elmerültek egymás tekintetében.

- Nem tudom, hogy miért de… Bízom benned, Damon Salvatore – mondta őszintén az énekes. A vámpír erre zavartan elkapta a tekintetét és kinyitotta a kocsiajtót.

- Szállj be. Nem akarom, hogy elkéss – motyogta, mire a híresség azonnal engedelmeskedett.

A hirtelen jött feszültség pár pillanat múlva tovatűnt, s lelkes eszmecserét folytattak.

- Na és mi ez a hirtelen stílusváltás? – érdeklődött a sofőr, miközben a szeme sarkából ismét alaposan feltérképezte utasának minden porcikáját.

- Feltűnt? – lelkendezett egyből a lány. – Megfogadtam, hogy mindent magam mögött hagyok a múltamból, a tanulságokon kivéve. A mottó: fő a természetesség! Mostantól nem Hope Fall leszek, az énekes, hanem Hope Fall, a Mystic falls-i gimnazista – magyarázta.

- Tudod, attól még, hogy lecseréled a ruhatárad, semmi sem fog megváltozni. Nem kívülről kell megváltoznod, hanem belülről. Bár, végül is valahol el kell kezdeni – rántotta meg a vállát, hogy oldja a helyzet komolyságát. Elvégre ő nem szokott mélyre szántó beszélgetéseket folytatni senkivel.

- Te változtál már meg valaki kedvéért? – kérdezett rá Hope, a kezeit tördelve. Kínos csönd következett be. Az énekes rájött, hogy valamibe nagyon beletrafálhatott, ugyanis a férfi ujjai megfeszültek a kormány körül.

A vámpír íriszei összeszűkültek. Ha más hozta volna fel ezt a témát, valószínűleg rövid időn belül kipenderítette volna a járművéből. Akár tudja az igazságot, akár nem. De a mellette ülő személy más volt. Vagyis inkább több… De mivel? És mennyire?

- Régen, mikor még Stefan és én igazi testvérekként gondoltunk a másikra – szóval gondolhatod milyen régen – volt egy nő, Katherine. Az ő kedvéért sokat változtam, hogy elég jó legyek neki, hogy… Végül engem válasszon – vallott színt. Ezt eddig még senkinek se mesélte el ilyen formában.

- Ő mindkettőtökkel volt… egyszerre? – A lány a lehető legfinomabban próbált érdeklődni. Ki akarta használni az alkalmat, hogy végre az idősebb Salvatore fivér elkezdett megnyílni előtte. Korábban mindig az ő élete volt a téma. Most először változott a helyzet. Jenny hazugságának napvilágra kerülése óta valami elindult közöttük, ami már talán az első pillanattól kezdve ott volt. A csatározásukból lassan valami egészen más kezd kialakulni.

- Igen, de míg én teljes szívemből vele akartam lenni, addig Stefannak néha egy kis… Motivációra volt szüksége. – Bár nem mesélte el az igazat, mégsem hazudott, okosan megoldotta, így még csak a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele sem jelentkezhetett.

- És végül mi történt?

- Mindkettőnket becsapott és faképnél hagyott. Elhitette velünk, hogy meghalt, de nemrég kiderült, hogy él és virul a drága – a végét már haragosan morogta. Nem is baj, hogy megérkeztek a célállomáshoz.

Hope kicsatolta az övét, felkapta a táskáját és a napszemüvegét szorongatva nézett maga elé. Óvatosan felemelte a kezét és a még mindig kormányt szorongató férfi karjára tette.

- Sajnálom, hogy így alakult, Damon. De hidd el, egyszer majd találsz valaki olyat, akiért nem kell megváltoznod, mert olyannak fog szeretni, amilyen vagy – vigasztalta. A nagy és gonosz vámpírnak már másodszor vitte el a cica a nyelvét, rövid időn belül. – Köszönöm a fuvart – búcsúzott el a híresség, látva, hogy társa nem igazán akar hozzákezdeni. Azonban épp, hogy csak kinyitotta az ajtót, a sofőrje máris ott termett és kitárta előtte.

- A Damon Salvatore utasszállító szolgálat mindig az Ön rendelkezésére áll, hölgyem – hajolt meg színpadiasan.

- Köszönöm, Uram. De vigyázzon, még a végén, szaván fogom – mosolyodott el.

- Részemről a szerencse – s kezet csókolt az iskola parkolójában, jó néhány tanú láttára. A vámpírt korábban se érdekelte a sok gyenge ember, ezúttal azonban tudat alatt egy rejtett üzenetet küldött: Ő az enyém, senki se merjen még csak rá nézni se!

- További szép napot, Damon – integetett a lány, majd táskáját a vállára dobva indult meg az épület felé.

A vámpír kissé letörten gurult be a Grillbe. A lány társasága nélkül… Koránt sem olyan szép a napja. A pulthoz leülve megrendelte az első kört, s a gondolataiba mélyedt. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy egy egyszerű áldozati báránykája így… Kitörjön. Bármennyire is fájt beismernie, de immár biztosan tudta, hogy nem tud rá úgy tekinteni, mint a korábbi arctalan-névtelen nők százaira. Szerette, ha mosolyog, ha boldog, s leginkább azt, ha miatta. Utálta, ha szomorú. Karácsony után épp ezért ment el érte. Nem akarta, hogy magányos legyen. Ő maga tökéletesen meg volt elégedve a monogám életével, mégis… Valami megváltozott, szépes, lassan. Az elmúlt hetekben nem ölt meg senkit, friss, meleg, vénából csapolt vért se fogyasztott. Az egész nem okozott akkora örömöt, mint korábban. Az viszont, ha Hope-pal lehetett, sokkal inkább. Amik korábban semmit sem számítottak, kezdenek igenis fontosak lenni. Mérgesen húzta le az első felest. Nem tetszettek neki a dolgok alakulása. Nem akart elpuhulni. Azon morfondírozott, ha színt vallana, talán a világ másik felére menekülne az ijedtségtől. Mikor belegondolt a helyzetbe, szíve összeszorult. Nem, nem tudta volna elképzelni, hogy rettegéssel teli szemekkel nézzen rá. Ő mosolyra akarja fakasztani, nem sírásra. Vele akart lenni. Nem tudná elviselni, hogy valaki más oldalán lássa. Ő az enyém, csakis az enyém. Az én tulajdonom.

Ezen gondolatok cikáztak a fejében, mikor a seriff bejött, őt kereste. Nem sok hely van Mystic Fallsban, ahol ő fellelhető. Jobban mondva kettő: a Panzió és a Grill. Kezeit tördelve mesélte a szőke hajú nő, hogy a napokban megtalálták egy túrázó holttestét, a ruhái nélkül, szétmarcangolt torokkal. Egyértelmű, hogy egy vámpír a tettes. Szavai azonban süket fülekre leltek. Damon elmorfondírozott a mellette ülő anyukán. Meg is állapította, hogy az emberek ostobasága nem ismer határokat. Mindent elhisznek neki, amit mond. Azt is, hogy ő csak egyszerű lény, aki segíteni akar a város lakosságán. Ó, ha tudnák! A legnagyobb ellenségükkel iszogatnak együtt, hívják be otthonaikba, osztják meg legféltettebb titkaikat a Tanácsban.

Egy pillanatra elmorfondírozott Hope-on is. Elena ennyi idő alatt már rég kiderítette Stefanról, hogy mi is ő. Bár igaz, hogy ők együtt voltak és a Bambi diéta nem tesz túl jót, az ösztönök elrejtésében. Azonban ő is csinált sokszor furcsa, megmagyarázhatatlan dolgokat, mégsem kezdett el gyanakodni. Bízik benne. Nem fél attól, hogy bántaná… Mégsem tartja ostobának. Hogy miért? Mert tényleg nem tudná bántani. Korábban, a négyes randijukon egy hajszál választotta el attól, hogy elvegye az életét, mégsem tette meg. Pedig akkor még egészen más volt minden. Az egész, mintha évekkel ezelőtt történt volna… Pedig csak másfél hónapról van szó. A dolgok mégis annyira megváltoztak. Vagy talán inkább ők maguk? Az biztos, hogy a szurkálódások egy kicsit csökkentek, helyettük bejöttek a komolyabb témák. Mint például, a párkapcsolat. Újra elmorfondírozott azon, hogy ő és Hope, de egy újabb feles segítségével megpróbálta a gondolat csíráját is kiirtani a fejéből. Túl sokat jár az eszében a lány és a köztük lévő kapcsolat. Fájdalmas beismernie, de jelenleg ő jelent valamit a kiüresedett életében. Nincs semmilyen életcélja. Katherine átverte, valószínűleg sosem szerette őt. Az énekes össze sem hasonlítható azzal a boszorkánnyal. Ő tiszta, jó szándékú, s a külsővel ellentétben megjárta már egyszer-kétszer a poklot, emberi években számolva. Ettől függetlenül nekik sosem lenne jövőjük. Az igazságtól megrémülne, a férfi pedig ezt nem akarja, így sosem mondhatja el. A titkolózásból pedig még sosem született semmi jó.

Nagyot sóhajtva kortyolt egyet whiskyjéből. Meglepődve nézett körül, észre sem vette, hogy partnere lelépett. Arról pedig, hogy miről beszélgettek, fogalma sem volt. Eldöntötte, hogy elücsörög addig, amíg a lány órái véget nem érnek, utána elébe megy. Ugyan erről nem esett szó, de neki szándékában állt. Mostantól ő fogja hozni-vinni. Ellenvetés nincs.

*

Hope napja tökéletesen indult. Testneveléssel kezdtek, ahol rendkívül jól szerepelt, s a tanár megkérdezte, hogy nincs e kedve csatlakozni az atlétikai csapatukhoz. A válaszadásra haladékot kért. Bár a jegyei szépen javulgattak, azért még volt mit behoznia. Az edző ezt meg is értette, ettől függetlenül az ajánlat mindig állni fog. Matematikán meggyűlt a problémája a geometria számításokkal, de szerencséjére Stefan mellette ült, aki készségesen tartotta a füzetét úgy, hogy onnan könnyűszerrel le tudja másolni az eredményeket. Ha valaki az elején lemarad, esélye sincs utolérni a többieket. Marad az otthoni tanulás. Ehhez Hope még nem igazán volt hozzászokva. A magántanárok addig nem haladtak tovább, míg ő meg nem értette az összefüggéseket, itt azonban nem róla szólt az óra.

Délután már kevésbé jó kedvvel, de mosolyogva ült be utolsó órájukra, történelemre. Kíváncsian várta, hogy Damon eljön-e érte. Korábban a lányok rá is kérdezte, hogy akkor mi van köztük. Mikor elkezdte motyogni, hogy semmi, csak barátok vagyunk, Caroline ránézett azzal a: „Na persze, engem nem teszel lóvá, kisanyám, erről még beszélünk négy szem közt!” nézésével, feladta. Veszett fejsze nyele az ügy.

Hamarosan kiosztották a szünet előtt írt dolgozatokat. Remegő kézzel, de társai optimizmusának hála bizakodva vette át a lapot. Szíve kihagyott egy ütemet a hatalmas piros egyes látványától. Tisztában volt vele, hogy nem sikerült túl jól, de azért a kettesben reménykedett. Pedig annyit tanult, annyit küszködött.

- Hogy sikerült? – érdeklődött Caroline.

- Hát, töri versenyekre biztos nem fognak hívni – ironizált, s felmutatta a lapját.

Az óra végét jelző csengő után villámgyorsan el akarta hagyni a poklot jelképező osztálytermet, de a tanár ezt nem engedte.

- Hope, te maradj itt, kérlek! A többiek mehetnek – intett a kis csoportnak. A szöszi eltátogott egy „Kitartást!”, majd intett, hogy kint megvárják.

- Igen, Mr. Saltzman? – fordult élete megkeserítője felé.

- Ülj le, kérlek – mutatott a tanári asztal előtti székre. – Biztos vagyok benne, hogy tisztában vagy azzal, hogy ez az egyes egyáltalán nem hiányzott neked. Tudom, hogy sokat készültél, de úgy látszik, hogy neked nem igazán ez a tantárgy az erősséged, erről nem hibáztatlak. Éppen ezért szeretnék neked adni egy lehetőséget, hogy javíts az átlagodon. Egy összefoglaló előadást kell tartanod az első világháborút követő gazdasági válságról. Beszélned kell magáról a harcokról, de leginkább az országok gazdasági helyzetére koncentrálj. Előtte és utána. Majd pedig a Fekete Csütörtök. Rendben?

- Igen és… Köszönöm a lehetőséget, Tanár úr. Ígérem, nem fog csalódni bennem – hálálkodott.

- Biztos vagyok benne. Na, most menj, különben Caroline még a végén infarktust kap az idegességtől. Ha segítségre van szükséged, rájuk számíthatsz.

- Tudom – mosolyodott el.

- Jah, és még valami! – kiáltott az ajtóban álló lány után.

- Amikor előadod az anyagot, nem hozhatsz magaddal jegyzetet, mindent fejből kell mondanod. A háborús részt pedig a térképnél kell előadnod.

Két rövid mondat, Hope-ban mégis egy világ omlott össze. Még, hogy én? Semmi segédeszköz? Ráadásul a térképnél? Az esélyeim sajnos most lettek egyenlő a nullával. Meg fogok bukni!