XIX. Winter holiday ~ Téli szünet

„When we met.. i was so in pieces; but now he makes me feel like I'm whole again”

~ „Mikor találkoztunk, darabokban voltam, de most miatta úgy érzem, újra teljessé lettem”

Damon lesokkolva állt a táncparkett közepén, a tapsvihar is lassan elhalt. Dühösen vágott hátraarcot és ment ki az udvarra.

- Damon! – kiáltott utána Stefan, de testvérét elnyelte a sötétség. Eltűnt.

*

Hope amint összeszedte magát annyira, hogy ki tudjon menni, azonnal Jeremy keresésére indult. Amint megtalálta, karon ragadta és hazamentek. A srác nem mondott semmit, minden a lány arcára volt írva.

Az énekes megfogadta, hogy el fogja kerülni a férfit minden áron, nem hagyhatja, hogy az érzései netalán komolyra forduljanak. Barátai látták rajta, hogy egyáltalán nem akar arról az estéről, vagyis inkább egy bizonyos személyről beszélni. Ezt pedig tiszteletben tartották. Az viszont már kevésbe tetszett nekik, hogy ismét magába zárkózott. Nem ment el sehova velük, hétköznap délután sosem ér rá, hétvégén is maximum egy-két filmre.

A híresség azért, hogy el tudja terelni a gondolatait és lefoglalja magát, kora reggel elment futni, délutánonként pedig gőzerővel igyekezett bepótolni a lemaradását. Három hét állt rendelkezésére a téli szünet előtt. A kémiát felhozta hármasra, földrajzból egy stabil négyest sikerült összehoznia. A matekkal, egy-két feladattal kissé hadilábon állt, de a rengeteg gyakorlás meghozta az eredményt, a jó átlagot. Éneken és tesin tökéletes teljesítményt nyújtott, erőlködés nélkül. A francia is szépen ment neki. Irodalmon és nyelvtanon is egyformán négyes jegyeket szerzett. Tudta, hogy nem pályázhat az év tanulója címre, de büszke volt magára. Az egyetlen kivételt a történelem jelentette. Nem egyszer a haját tépte majdnem, mikor már huszadszor kellett újraolvasnia a bekezdést, de még mindig keverte az évszámokat és a csaták sorrendjét. Gregor bácsi vett neki két nagy térképet is, amelyen gyakorolhatott, de mikor leellenőrizte magát az atlaszában, legszívesebben apró papír fecnikre szaggatta volna. Ettől függetlenül nem adta fel. A szünet előtti utolsó történelem dolgozat az egyetlen, ami megmenthetné a félévi bukástól.

Az igazság pillanata hamarabb elérkezett, mint remélte. A tenyere izzadt, kezében remegett a tolla, mikor a tesztre pillantott. Jó, ezt most pont nem tudom, de majd a következőt. Tekintete továbbsiklott. Khm… Igen. Először megcsinálom azt, ami könnyen megy. Azonban hiába keresgélt, nem túl sok ilyet talált. Már a sírás kerülgette. Hamarosan hányingere is lett. Senkinek nem kívánta azt az érzést. Bátortalanul felemelte a kezét, mire Alaric odament hozzá.

- Hány ponttól kettes? – kérdezte.

- Tessék? – döbbent le.

- Hány ponttól kettes, Tanár úr? – ismételte meg.

- Hope – tette a kezét a lány hátára. – Hidd el, menni fog ez neked. Hallottam, hogy nagyon sokat készültél. Ne félj, nyugodj meg. Sok sikert – ment vissza a helyére.

- Még, hogy nyugodjak meg. Kösz a semmit – morogta az orra alatt.

Fél óra múlva úgy érezte, mintha minden agysejtétől megfosztották volna, s utána még három napig megállás nélkül futásra kényszerítették. Még, hogy a középkorban voltak igazi kínzóeszközök? Mr. Saltzman dolgozatai könnyedén lepipálják az összest.

- Hát nem fantasztikus? – karolta át vidáman Caroline. – Végre elkezdődött a téli szünet. Két hét suli nélkül! Mit szólnál, ha elmennénk a Grillbe megünnepelni?

- Nekem van egy jobb ötletem – fordult a barátai felé, mikor már kiértek a kocsijához. – Menjünk el L. A.-be!

- Mikor? – hebegte Elena ledöbbenten.

- Mennyi idő, míg összepakoltok? – vigyorgott rájuk az énekes. Látta a meglepődést a lányok arcán, de az öröm hamar felváltotta.

- Még ma? – hápogta Care.

- Ha szeretnétek – rántotta meg a vállát. – Rajtatok múlik, mikor veszi kezdetét a vásárló körút – dobta be az aduászt.

- Két, maximum három óra – vágta rá egyből a szöszi.

- Hé, ne olyan hevesen! Anyukád szerinted mégis mit fog szólni hozzá, ha csak úgy lelépsz? – világított rá a Gilbert lány.

- Igazad van – konyultak le a Duracell nyuszi fülei.

- Akkor induljunk holnap reggel – ajánlotta fel Hope.

- Ez szerintem kivitelezhető – bólintott rá az ünneprontó. – Stefan? – nézett barátjára.

- Én ebből most kimaradok, legyetek csak együtt. Tartsatok csajos hosszúhétvégét. Karácsonyra úgy is visszajöttök, nem? – érdeklődött.

- Persze – vágták rá.

- Annyit csak kibírok nélküled – csókolta meg finoman Elena-t.

- Pfuj – fintorgott Care, mire az énekes halkan kuncogni kezdett. – Na, jó, induljunk, minél hamarabb szeretnék összepakolni és elkészülni.

A híresség szokás szerint hazafuvarozott mindenkit, majd ő maga is beállt a Fall ház garázsába. Margaret néniékkel már korábban megbeszélte, hogy el fog utazni, bár karácsonyra visszatér. Ezen egy kicsit ledöbbentek, de nem kérdeztek rá az okára. Már csak egy dolog volt hátra, hogy Davidet is értesítse. Sajnos nem tudta elérni, így a régi házában hagyott egy üzenetet egyetlen szülőjének, hogy az elkövetkezendő pár napot nála tölti barátaival. Csak annyi holmit pakolt össze, ami a két napos útra kell, hiszen nem mindent pakoltak össze. Arra két kamion is kevésnek bizonyult volna.

Másnap útnak is indult a három lány. Sokat nevetgéltek és viccelődtek, nagyon rövid idő alatt jól összekovácsolódtak. Az igazi szórakozást azonban a vásárló túra jelentette. Előtte azonban elmentek a Bass házba, hogy lepakoljanak, egyenek és felfrissítsék magukat. Ha Elena és Caroline azt hitte, a Mystic Falls-i ház nagy, hát akkor erős tévedésben éltek. A Los Angeles-i kúria mindent vitt. Hope édesapja hihetetlen módon épp otthon tartózkodott, így üdvözölhette a vendégeket, akik kissé kényelmetlenül érezték magukat a formális megszólításon és távolságtartó magatartáson. Azonban nem sokáig „élvezhették” egymás társaságát, hiszen fontos üzleti ügyek miatt távoznia kellett. Az viszont, hogy mégis addig halasztotta, hogy találkozzon lányával és annak barátaival, Hope számára felért egy karácsonyi ajándékkal. Kisebb-nagyobb győzködések után el is határozta, hogy ott marad a szünetre. Hát igen, Caroline sosem szerette, ha nemet mondanak neki, vagy az ő ötletére, ráadásul elhatározta, hogy segít a példaképén rendbe hozni annak kapcsolatát az édesapjával.

Aznap végül is nem mentek vásárolni, helyette az énekes kitalálta, hogy a sok izgalom után, ami az utóbbi időben átéltek, megérdemelnek egy kis wellnessezést. Így elvitte őket a legjobb helyre, ahol tettek rájuk pakolást, megmasszírozták őket, nyugtató fürdőt vehettek. Este pedig a közös vacsora után hamar nyugovóra tértek, hogy az elkövetkezendő három napban belevethessék magukat a lányok kedvenc hobbijába, a vásárlásba. Hope még az érkezésükkor kijelentette, hogy tőle karácsonyra azt kapják, hogy állja az összes számlájukat, amit elköltenek. Akár ételről, akár ruháról, akár szépítkezésről van szó. Ugyanis nem hagyták ki a Szalonok látogatását sem. Remekül érezték magukat mindannyian, azonban szinte észre sem vették, máris eltelt négy nap.

Mindenkinek megvették az ajándékokat, így Hope is kihasználta az alkalmat és a lányokkal hazaküldette az ajándékait: egy történelmi regényt Stefannak, egy bőr karkötőt Jeremynek és egy üveg, nagyon finom whiskyt Damonnak.

Az énekes meglepetten konstatálta, hogy a fiúk megelőzték, ők is elküldették a meglepetés csomagokat. A Gilbert fiútól egy fekete, feliratos, figurás pólót kapott, amin jót kacagott. A fiatalabb Salvatore testvér egy szép ezüst karkötőt vett neki, amihez még korábban Elena és Caroline vettek egy kis ezüst mikrofon és egy hangjegyet. A legnagyobb megdöbbenést az idősebb fivér által küldött kis csomag okozta. Hevesen dobogó szívvel és remegő kezekkel bontotta ki. Egy vörös rúzs és egy tangó számokat tartalmazó CD lapult benne. Ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak, ami nem kerülte el a Duracell nyuszi sasszemeit.

Az elején Caroline volt a legaktívabb tagja az anti-Damon klubnak, de látta, miként változik meg a viselkedése, ha Hope-ról van szó. A múltkori táncuk azonban mindent vitt. Tudta, hogy a férfi remek táncos, de az a szenvedély, ami körüllengte a párosukat, minden képzeletét túlszárnyalta. Szerencséjére tökéletes megfigyelőnek számított, s memóriájába belevéste az összes pillanatot, amikor együtt látta őket. A változás egyértelmű. A kérdés már csak az, hová fog mindet vezetni?

A hosszú, könnyes búcsú után a két barátnőt David egyik sofőrje fuvarozta haza. Hope izgatottan várta a karácsonyt, korábban már közösen elkezdték feldíszíteni a házat, de most már, hogy egyedül maradt, magányosan akasztotta fel a díszeket. Az öröme mindaddig szakadatlan maradt, míg apja Szenteste reggelén utasításba nem adta, hogy Page pakoljon össze két hétre elegendő ruhát, ugyanis messzire kell utaznia.

- De apa, ma van karácsony! Nem tudnál legalább holnap reggel utazni? – kérlelte a lánya.

- Ez az üzlet túl fontos ahhoz, hogy elhalasszam. Ha sikerül megkötnünk, Ázsiában fogok jelentős részvényekre szert tenni – mondta komolyan. Ebből az énekes egyből leszűrte, hogy felesleges tovább könyörögnie. Még sem bírta ki.

- Azt hittem, idén végre együtt töltjük ezt az ünnepet. Kérlek, apa! – Tizenhét éves, szüksége lett volna egy szem szülőjére. Az mégis megtagadta ezt tőle.

- Nézd, azért, hogy több ezer dollárt költhess el a barátaiddal pár nap leforgása alatt, dolgoznom kell. A pénz nem hullik az ember ölébe – magyarázta miközben már a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt.

- Akkor nem fogok többet ennyi pénzt költeni, csak maradj itthon, velem, legalább ma este…

- Félre értesz, én azt akarom, hogy meglegyen mindened, amire szükséged van. Sose érezd magad rosszul azért, hogy nincs nálad elég pénz, hogy megvedd magadnak, amit szeretnél, vagy meghívd a barátaidat valamire, esetleg ajándékkal lepjél meg valakit. Most sietnem kell. Boldog Karácsonyt, Hope – puszilta homlokon a lányát.

- Várj, legalább az ajándékod hagy adjam oda – s már el is rohant a szépen becsomagolt ezüst Rolexért. Gyönyörű, egyedi tervezésű darab volt.

- Köszönöm. Én átutaltam a számládra pénzt, vegyél magadnak, amit szeretnél.

- Boldog Karácsonyt, apa – búcsúzott el mosolyt erőltetve ajkaira.

Lesétált a földszintre és onnan nézte, ahogy egy szem szülője elhajt.

- Kisasszony – szólította meg bátortalanul Page.

- Menjetek haza.

- De nem szeretném egyedül hagyni. Ha szeretné…

- Azt mondtam, hogy menjetek haza, mindannyian. Nem kértem – tette hozzá, hogy erős éle legyen a dolognak. Tudta, hogy a házvezető nőnek gyerekei, unokái vannak tőlük nem messze, s velük szeretné tölteni az ünnepet. Nem akarta, hogy más is átérezze azt a szörnyű kínt, amit ő. – Én egyedül akarok lenni – zárta le végleg a témát, mikor érezte, hogy még mondani szeretne valamit.

- Értettem, kisasszony. Mindent megfőztünk, megsütöttünk, amit kért. Az ételek a hűtőben.

- Köszönöm.

- Boldog Karácsonyt!

- Kellemes Ünnepeket! – Nem fordult meg, végig kifele nézett az ablakon, háttal a néninek. Amint meghallotta a távolodó lépteket, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd, amikor tiszta lett a terep, felrohant a szobájába.

Becsukta az ajtót és az ágyára vetette magát. Sokáig sírt, sőt, egyenesen zokogott. Miért? Miért kell ennek mindig így történnie? Mióta anyu meghalt, egy közös karácsonyunk sem volt! Egyetlen egy sem! Úgy látszik, csak addig voltunk egy család, míg ő is élt. Hibáztam. Nem kellett volna itt maradnom. Nekem ez a ház már nem az otthonom.

Hosszú idő elteltével sikerült csak megnyugodnia. Előkereste a Damontól kapott CD-t és kinyitotta. Meglepetten figyelte a cetlit, ami kiesett belőle.

Miért bujkálsz, Piroska? Nem én vagyok a farkas.

Halványan elmosolyodott. Igen, ő az a férfi, aki pár szavával képes még több kilométer távolságból is felvidítania, legalább egy kicsit. Berakta a lemezt, s egyből az a dallam csendült fel, amire ők is táncoltak. Az emlék hatására libabőrös lett a karja. A telefonja ezt a pillanatot választotta, hogy csörögni kezdjen. Lehalkította a lejátszót és váltott pár szót Caroline-nal, de azt a részt, hogy David nincs vele, gondosan kikerülte. Ez után felhívta Elenát, akinél Stefan is tartózkodott. Így sajnos esélye sem volt, hogy a fiatalabb testvért felcsörögve megtudjon pár dolgot az idősebbről.

Percekig feküdt az ágyában, ajkait rágcsálva. Végül, egyszer élünk alapon, felhívta Damont.

*

A vámpír számára az elmúlt három hét maga volt a pokol. Nem értette, hogy Hope miért hagyta ott, mikor tisztán érezte, hogy a teste lángba borult. Pont, ahogy megjósolta. Érte égett. Mégis elszaladt. Arra gyanakodott, hogy a hirtelen változás megrémiszthette. Ugyan már. Mégis mi ijesztő lenne bennem? Az elkövetkezendő napok azonban igazolták első megállapítását, ugyanis feltűnő módon kerülni kezdte, még a Grillbe sem tette be a lábát. Stefantól hallotta a béna tanulás kifogást, de erre csak fintorogni tudott. Legszívesebben rátörte volna az erkélyajtót, mégsem tette meg. Az első és legfontosabb ok, hogy nem lehetett megigézni, hogy elfelejtse az incidenst. A második, hogy nem akarta megrémiszteni, vagy bántani. Valami – számára – megmagyarázhatatlan módon, nem akart rossz benyomást tenni rá. Azt akarta, hogy kedvelje, hogy akarja őt.

Karácsony előtt komoly csata dúlt benne. Másfél évszázada nem vett senkinek ajándékot. Ahogy kiismerte a női nemet egyből gondolta, hogy Hope valószínűleg vesz neki valamit. Azt egy erős jó pontként könyvelte volna el magának. De hogy ő mit vásároljon egy olyan embernek, akinek mindene megvan? Halványlila segédfogalma sem volt. Nem akart ruhát, vagy ékszert, hiszen azokkal Amazonast rekeszthetne. Inkább olyat, ami rá emlékezteti. Innen már gyorsabban haladt. Mikor a rejtett üzenetet írta érezte azt, ami az elmúlt hónapban kínozta: hiányérzet. Hiányzott neki a kis harcuk, a ravasz mosolya, a csillogó szemei… Mindaz, ami Hope. Bosszankodva hessegette el a gondolatot és csomagolta be az ajándékot.

Karácsony estéjén egyedül tartózkodott a házban, ünnepi vacsora gyanánt elfogyasztott egy zacskó vért, s most pedig a lánytól kapott whiskyt kortyolgatta. Először el akarta tenni, hiszen másfél évszázada ő maga sem kapott senkitől sem ajándékot. Mikor rájött, hogy meg akar őrizni valamit, amit Hope-tól kapott, mérgében azonnal felbontotta. Csak semmi ellágyulás. Tilos. Vámpírként ki tudja kapcsolni az érzéseket.

Legalábbis egy ideig…

A telefonja csörgése váratlanul érte, a hívó fél neve pedig nem kevésbé. Széles, önelégült vigyorral a képén vette fel.

- Hali.

- Szia – köszönt bátortalanul.

- Hallom egészen a nagymama házáig futottál, Piroska – kezdte a szokásos stílusában.

- Nem futottam én sehová, csak elhoztam ide a lányokat, hogy megmutassam nekik, hol laktam – magyarázkodott.

- Laktál? – kapta fel a fejét.

- Igen, többet nem fogok ide visszajönni.

- Azért apádat csak meglátogatod, hallottam, vele töltöd most is a karácsonyt.

- Úgy volt… - halkult el a hangja, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni.

- Csak volt? Mi történt? – ült fel a kanapén.

- Csak a szokásos – próbált közönyös hangon válaszolni, de korábban kell felkelnie, ha Damon Salvatore-t akarja átverni.

- Mondd el – kérte.

- Valamilyen fontos üzleti útra kellett elmennie. Ezt csinálja minden karácsonykor, anya halála óta – mesélte letörten.

- Egyedül vagy?

- Igen, nincs itt rajtam kívül senki. Page néniék megfőztek, karácsony után visszajönnek, majd a szilvesztert újra a családdal töltik.

- Én is egyedül vagyok a Panzióban.

- Milyen ironikus – nevetett fel keserűen. – Amúgy megfigyeltem, hogy milyen jól informált vagy velem kapcsolatban.

- A Vadásznak körültekintőnek kell lennie.

- Vadásznak?

- Mondtam, Piroska, hogy nem én vagyok a Farkas – viccelődött.

- Te vagy a Vadász – értette meg. – Vicces hasonlat.

- Találóbb, mint gondolnád…

- Nem rossz? – kérdezett rá félénken.

- Mi?

- Egyedül lenni.

- Én egészen megszoktam – rántotta meg a vállát.

- Értem.

- Neked rossz?

- Furcsa, nem szoktam még hozzá. Tudod, eddig mindig körülvettek az emberek és itt volt Paul, meg Jenny…

- Nem kell egyedül lenned, ha nem akarsz.

- Hogy érted? Rendezzek egy bulit a rajongóimmal? Vagy Jennyvel, akik hátba döfött? Esetleg Pault hívjam át, akinek alig egy hónapja adtam ki az útját? Csodás választék, alig bírok dönteni. Nekem nincs senkim, Damon. Nincs családom.

- Nem leszel mindig magányos, Hope.

- Remélem, igazad van. Bocsi, hogy ezt így rád zúdítottam, rossz napom volt – s ásított egy nagyot.

- Feküdj le, pihenj.

- Oké. Jó éjszakát és Boldog Karácsonyt!

- Kösz, viszont. Neked is.

Damon még egy ideig nézte a telefonja kijelzőjét miután megnyomta a hívás vége gombot. Hamarosan meg is lett a gondolkozás eredménye, egy terv kezdett körvonalazódni a fejében.

*

Hope minden nap beszélt Caroline-nal, és Elena-t is fel-felhívta. A napok ólomlassúsággal teltek, hiába tértek vissza Page nénék a házba karácsony után, nagyon magányosnak érezte magát. Néha kikocsikázott a városba, hogy ne gubózzon be teljesen, de ez sem segített elűzni a szomorúságát. Ráadásul állandóan a telefonja kijelzőjét bámulta, egy hívást várt. A múltkori csevegése Damonnal jobban sikerült, mint várta, s a férfi az egyetlen, aki meg tudja nyugtatni, bármiről is legyen szó. Hiányzott neki. Azonban tudta, hogy nem hívhatja fel, hiszen legutóbb is ő kereste, most a férfinak illik telefonálni. A napok viszont teltek-múltak, az idősebb Salvatore testvér mégsem kereste. Ez pedig nagyon rosszul esett az ifjú hírességnek.

Már december 29-ére járt, mikor épp egy törülközővel törölte szárazra a testét fürdés után, hogy belebújhasson a fekete szatén köntösébe. Miután ezzel végzett, kiszabadította a turbánba bugyolált haját, hogy a rakoncátlanul kunkorodó tincseit beszárítsa. Gyomra azonban korogni kezdett, ezért kiment a szobából, hogy szóljon a konyhában tüsténkedő házvezetőnőnek, hogy készítsen valami finomat. A folyosón váratlanul bele is ütközött a keresett személybe.

- Page néni! – derült fel. – Épp hozzád indultam, hogy…

- Kisasszony! – mondta lihegve, kipirult arccal. – Vendége érkezett.

- Vendégem? Mégis ki? – döbbent le.

Két embert tudott elképzelni, akik ilyenkor meglátogatnák: Paul és Jenny. Nem is tudta, hogy közülük kinek örülne kevésbé. A srácot még mindig szerette, de az után, hogy szakított vele, ötlete sem volt, hogy miről beszélhetnének. A lányt pedig látni sem bírta.

Meg se várta a választ, sebesen a lépcső felé vette az irányt magas sarkú fekete papucsában. Ezt még azért vette, hogy otthon is gyakorolhasson. Már három lépcsőfokot megtett, mikor meglátta az előtérben ácsorgó férfit. Neki háttal állt, de a léptek zajára megfordult. Hollófekete tincsek, parázsló, huncutul csillogó kék szempár, ajkán a szokásos mosoly, amelyre csak ő képes.

- Meglepetés – tárta szét a karjait.

- Damon… - nyögte ki meglepetten.

- Látom nem engem vártál, de be kell érned velem – rántotta meg a vállát.

- Én… Én csak…

- Csinos – bökött fejével a lány öltözékére. – Bár pirosban jobban tetszene – mondta elgondolkozva, közben egyik kezével az állát kezdte dörzsölni. Hope ekkor döbbent rá, hogy fehérneműn és a köntösén kívül nincs rajta semmi, így egy pillanat alatt lángba borult az arca. – Alakul – jegyezte meg Damon vigyorogva.

- Uram, hozhatok önnek valamit, míg a kisasszony rendbe szedi magát? – kérdezte a lépcsőn lefelé haladó Page.

- Csak a kisasszonyáért jöttem. Ha nem bánja, elrabolnám szilveszterre – nézett a nénire bűbájos mosollyal. – Nem szeretnénk, ha ismét egyedül lenne, nem igaz? – Nem volt szüksége vámpír képességeire, korábban, mikor megérkezett teljesen elvarázsolta megnyerő stílusával.

- Ha a kisasszony önnel szeretne menni, nincs ellene kifogásom, de előbb össze kell készülnie, ami higgyen nekem, nem öt perc – sóhajtott fáradtan.

Legbelül azonban örült. Szerette a lányt, aki éppen egy nappal ezelőtt, a konyhába ücsörögve mesélt neki egy férfiról, aki mindig kihozza a sodrából és épp egymással hadakoznak. Hiába beszélt úgy róla, mintha egyáltalán nem kedvelné, az arckifejezése és szemei mindent elárultak. Világ életében sosem tudott jó hazudni. S most, hogy az illető ideautózott, több kilométer távolságból, hogy visszavigye, s ne legyen egyedül, a helyzet egyértelmű egy ilyen öreg róka számára: szeretik egymást, bár mindketten erős tagadásban élnek. Az, ahogy egymásra néznek, a tekintetük, a halvány mosoly a szájuk sarkában… Ők vajon miért nem látják be?

- Ebben az estben, azt hiszem, mégis megnézném a kínálatot – válaszolta Damon, majd felnézett a még döbbenten álldogáló hírességre. – Mennyi idő, míg összekészülsz? Egy óra elég?

- Igen – bólintott. – Várjunk egy percet… Nem is mondtam, hogy veled akarok menni – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt.

- Nincs is rá szükség – kacsintott a lányra. – Egy órát kapsz, utána nem érdekel, hogy milyen ruhában vagy, vagy mit pakoltál össze, felmegyek érted és kérdés nélkül beraklak a kocsiba.

- Elrabolsz? – húzta fel a szemöldökét, bár mosolyát alig bírta visszafogni.

- Ez egy kissé nyers megközelítése a dolognak. Fogalmazzunk úgy, kisasszony, hogy kiszabadítom az elefántcsont tornyából – hajolt meg színpadiasan. A két jelen lévő egyszerre kezdett el kacagni.

- Sietek – mondta Hope, majd felszaladt készülődni.

Vidáman ugrálva a szobájában kezdett el egy bőröndbe pakolászni, majd önmagát is rendbe tette. A krémszínű fehérneműje segített a további ruhák összeállításában. Egy ehhez színben passzoló pulóver, egy sötétszürke, cső szárú farmer, fekete övvel, magas sarkú csizma, belül bundás, szürke kabát, egy karkötő, egy óra és egy kistáska kiegészítőnek. A haját egy laza kontyba feltűzte, amelyből néhány tincs lelógott. Szemeit feketével kihúzta, pilláit spirállal tette dúsabbá, ajkaira átlátszó szájfényt kent. Visszafogott, de mégis csinos.

Hope ruhája

A férfit a nappaliban találta, ahol kávét kortyolgatott és egy fekete fényképalbumot nézegetett. A lány kis híján elájult, mikor rájött, hogy az az ő kiskori albumja, az asztalon lévő kupacot nézve ráadásul nem is az egyetlen.

- Page néni! Muszáj volt? – keseredett el.

- Most miért vagy így kiakadva? – kérdezte Damon. – Egész aranyos vagy, mikor fogatlanul vigyorogsz azon a képen – mutatott egy korábbi, rózsaszín borítós gyűjteményre.

- Nem vicces – duzzogott.

- Sajnálom, kisasszony… - hajtotta le a fejét bűnbánóan a házvezető. – Szeretnének enni, mielőtt mennek? – érdeklődött.

- Igen – bólintott Hope, aki ez idő alatt el is felejtette, hogy eredetileg ezért jött le korábban.

- Perceken belül tálalom – pattant fel a helyéről és már el is viharzott a konyhába.

- Visszaadnád azokat, kérlek? – nyújtotta a kezét a férfi felé, hogy elvegye megaláztatása eszközeit.

- Ha nagyon szeretnéd – adta át őket. – Nm értem, hogy miért vagy ilyen morcos.

- Majd, ha én megyek el hozzád és kezdem nézegetni a te kiskori fényképeidet, meglátjuk, hogy viszonyulsz hozzá – vágott vissza.

- A te korosztályod nincs oda a fekete-fehér képekért, de ha ez tesz boldoggá, nyugodtan. Azért viszont ne ájulj el túlságosan, tudom, hogy kiskoromtól kezdve sármos vagyok. Nem tehetek róla, ilyen génekkel születtem.

- Persze-persze… Kíváncsi vagyok én arra. Amúgy meg, nem hiszem, hogy olyan öreg lennél, hogy fekete-fehér képek készültek volna rólad.

- Ó, ha tudnád…

Ez volt a végszó, az ebédet máris tálalták. Evés alatt végig folytatták a szócsatájukat, Page és a másik felszolgáló jókat mosolygott rajtuk. A desszert elfogyasztása után útnak is indultak Damon kocsijával, Hope pedig üzenetet hagyott az egyik alkalmazottnak, hogy vigye le a kocsit január első hetében a Fall házhoz.

Tizenkét óra elteltével meg is érkeztek az első megállójukhoz, ahhoz a kis fogadóhoz, ahol először találkoztak. Mindketten elmosolyodtak az emlék hatására. Hope-ot meglepte, mikor a férfi kérdés nélkül két szobát foglalt le, meg sem próbálkozott azzal, hogy egy ágyban aludjanak. Útjuk során egyszer sem unatkoztak, felváltva kérdezősködtek és meséltek, vagy pedig civakodtak… Az utóbbi talán többször előfordult. Vacsora után mindketten nyugovóra tértek, hogy a következő nap újult erővel térjenek haza. Megbeszélték, hogy a szilvesztert a Grillben töltik, s Damon személyesen megy majd el érte, utána pedig haza is viszi, hiszen Hope autója még L. A.-ben van.

A közös reggeli után csendben utaztak el Mystic Fallsig. Az énekes sajnálta, hogy ilyen hamar elszállt az az egy nap, nagyon jól érezte magát a férfivel, s csak remélni merte, hogy az is így van vele. A búcsúzkodás sem tartott sokáig, nem akartak lebukni, ugyanis az esti bulin tudják meg a barátok, ismerősök, hogy Hope hazatért. Damon kijelentette, hogy nyolcra ott lesz a lányért, addigra készüljön el, s már ott sem volt.

A házban Gregor és Margaret örömmel fogadták, csodás ebédet készítettek az érkezése örömére. Hope azonban egy dologgal volt elfoglalva: este Damon viszi majd el a Grillbe. Nem tudta, hogy mégis mire számíthat. Csak együtt mennek, utána ki-ki a maga útjára? Vagy közösen ünneplik az újév beköszöntét? Rendkívül izgatott volt.

Már egészen megszokta, hogy Caroline mindig segít neki a készülődésben. Szüksége lett volna a Duracell nyuszira, hiszen az mindig a megfelelő ruhákat és kiegészítőket választotta ki a számára. Ezúttal teljesen magára maradt. Vagy húsz percig téblábolt a gardróbjánál, míg eszébe nem jutott, hogy három nappal ezelőtt vett egy nagyon csinos, kissé kihívó fekete mini ruhát. A hajával nem akart különösebben foglalkozni, csak besütötte és kész. A sminkje is szemceruza, szempillaspirál és a férfitól kapott vörös rúzsból állt. Kedvenc parfümjét fújta nyakára: Naomi Campbell: Cat deluxe at night. 

Hope szilveszteri ruhája

Már fél nyolckor startra készen állt. A maradék harminc percet a tükör és a bejárat közötti útvonal többszöri megtételével töltötte. Amikor meghallotta a dudaszót, szíve hatalmasat dobbant, s két-két nagy cuppanós puszi után elbúcsúzott az idősektől.

Damon sötétkék farmert és azt a fekete inget viselte, amit a táncukon is. Hihetetlennek tartotta, hogy nem fázik ilyen lenge öltözékben, miközben lezserül az autó oldalának dőlt. Hope azért felvett egy fekete sálat és egy piros, hosszú kabátot.

- Szia – köszönt először ő.

- Szép estét, Piroska. Na, felkészültél az újabb nagy belépőre? – kérdezte cinkosan vigyorogva, amihez azonnal csatlakozott a híresség is.

- Természetesen – válaszolta.

- Akkor parancsoljon – nyitotta ki előtte az ajtót lovagiasan.

- Köszönöm.

Útközben váltottak egy-két szó, de semmi komolyabb. Mégis, mi történhetne pár órácska leforgása alatt bujkálás közben?

- Stefan sem tudja, hogy hazajöttem? – érdeklődött az énekes, miközben kiszállt a járműből a Grill előtt. Szerencsére senki sem tartózkodott kint.

- Még csak az kéne! Nagyobb pletykafészek ám, mint Caroline! – tette a szívére a kezét ijedten.

- Kac-kac, nagyon vicces vagy – ironizál Hope. A legjobb barátnőjéről és az egyik jó barátjáról volt szó, de mégis megmosolyogtatta a megjegyzés. Ráadásul tudta, hogy ez csak a szokásos Damon-féle piszkálódás, ilyenkor nem kell komolya venni.

- Ez halálosan komoly. Nincs olyan dolog, amit ne mondana el Elenának. Szerintem, ha kimegy a mosdóba is bejelenti – esett túlzásba.

- Ez azért szerintem egy kicsit sok, de valahol ez egy párkapcsolat lényege, hogy mindent meg tudj beszélni a másikkal, jót-rosszat egyaránt. Csak így lehet megoldást találni a problémákra is.

- Ha te mondod… - rántotta meg a vállát nemtörődöm módon. Őt sosem érdekelték az efféle emberi kapcsolatok. Az amit Katherine iránt érzett túlszárnyalt minden ehhez hasonlót.

- Miért, neked mi a véleményed erről? – fordult szembe a férfivel az ajtó előtt.

A kellemetlen választól a bejáraton kikukucskáló Stefan mentette meg. Örömmel fogadta az eltévedt báránykánt, utána pedig átadta a helyét a boldogságtól ugráló szöszinek, aki kis híján eltörte a bordáit a nagy ölelés alatt. Jól le is szidta, amiért nem szólt arról, hogy visszajött, de túlságosan is örült a példaképe jelenlétének, mintsem, hogy haragot tartson. Elena is sugárzó arccal adott neki két puszit, majd együtt leültek a pulthoz beszélgetni. Hope hátranézett, hogy szóljon Damonnak, de a férfi csak biccentett, majd tőlük nem túl messze leült. Egyértelműen kifejezte, hogy nem vevő a további együttlétre. A híresség agyán átfutott a gondolat, hogy szégyelli, de gyorsan el is hessegette. Ettől függetlenül csalódottságot érzett.

A vámpír szeme sarkából folyamatosan az áldozati báránykáját, ha bármelyik hímnemű egyed a megengedettnél közelebb merészkedett volna hozzá, az lett volna az utolsó rossz döntése az életében. Már a harmadik poharánál tartott, miközben eszébe jutott, amit a lány mondott a párkapcsolatokról. Egy óvatlan pillanat erejéig eljátszott a gondolattal, hogy ő és Hope… Közös délutáni programok, forró esték, reggel egymás mellett ébredés… Bosszúsan morogva hajtotta le itala maradékát. Nem csak azért, mert efféle ostobaságok jelentek meg lelki szemei előtt, hanem, mert ha csak egy pillanatig tartott is, de… tetszett neki. Belül valamiféle földöntúli békesség járta át, ahogy magukat elképzelte. A felismerés rendkívül bosszantotta. A kis nőstény ördög úgy furakodott be a gondolatai közé, szinte már a bőre alá, hogy észre sem vette. S jelenlegi életének egyedül a vele való „kapcsolata” ad igazán értelmet.

Elkezdődött az éjfél előtti visszaszámlálás. Hope barátai mellett állt, s velük együtt kiabálta a számokat, pezsgőspohárral a kezében.

- 3! 2! 1! Boldog Újévet! – ordították. Az énekesnek szinte mindenkivel koccintania kellett, amit egyáltalán nem bánt. Élvezte, hogy végre újra emberek veszik körül. Valami mégis hiányzott…

Már készült végre belekortyolni az italába, mikor egy újabb hívatlan személy tolta elé a poharát. Amikor viszont belenézett a csillogó kék íriszekbe, szívét melegség járta át. Immár minden tökéletes lett.

- Boldog Újévet – mondta Damon az poharak csilingelése után.