XXI. A little help ~ Egy kis segítség

„Ki kell használnunk, hogy ránk mosolygott a szerencse, és meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk neki, ahogyan ő is segít nekünk.”

Jeremy magányosan ballagott a lassan elnéptelenedő iskola folyosóin. Egyedül, mint mindig. Nem voltak barátai, senki sem, akivel le tudott volna ülni és egy jót beszélgetni. Kivéve egy személyt. Hope Fall. A lány számára egy kellemes csalódásnak bizonyult. Gazdag, híres, csinos, szép, okos, mégsem viselkedik úgy, mint egy elkéneztetett, ostoba fruska, aki a tükör előtt tölti a fél napját. Hosszú idő óta vele végre le tudott ülni valakivel, és egy jót beszélgetni, még ha nem is teljesen őszintén. Rosszul is esett neki, hogy az utóbbi időben nem igazán sikerült időt szakítaniuk egymásra. Igaz, szilveszterkor váltottak néhány szót, de az akkor sem ugyan az, mint a legelején.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hova vitték lábai. A hátsó udvarra, ahova drogozni járt. Itt találkozott Vickyvel is először. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt a napot, mikor meglátta. A nő. Röviden így tudná jellemezni. Tökéletes, minden porcikájában, minden elcseszettségével együtt.

Tekintetét körbehordozta a kihaltnak tűnő helyen, mikor megpillantotta a lépcsőn kuporgó lányt. Lassú léptekkel kezdte megközelíteni, majd, mikor felismerte, gyorsított.

- Hope! – szólította meg. – Hope! – emelte a hangerőt, mire egy összetört híresség emelte rá a tekintetét. Üresség. Reményvesztettség. Ez ordított róla. Pár másodperc elteltével azonban észbe kaphatott, megrázta a fejét, beletúrt a hajába, s nagy levegőket vett. Nem túl feltűnően próbálta rendbe szedni magát.

- Jeremy! Szia! – erőltetett mosolyt ajkaira. - Mi újság?

- Ezt nekem kéne kérdeznem. Borzalmasan nézel ki – húzta el a száját. Bár nem mutatta ki, de azért aggódott miatta. A mindig boldogságtól és életkedvtől csillogó smaragdok elvesztették fényüket.

- Tudod, mit szeretek benned, a legjobban? – döntötte oldalra a fejét, mire szegény srác ledöbbenve nemet intett. Ez túl gyors témaváltás volt a számára. – Te mindig őszintén, kertelés nélkül megmondod a véleményed, bármiről legyen szó. Még akkor is, ha nem túl hízelgő – kuncogott. Végül egy fáradt sóhaj hagyta el ajkait.

- Mi történt? – ült le mellé a Gilbert fiú.

- Meg fogok bukni történelemből. Ha csak…

- Ha csak?

- Ha csak nem készülök egy előadással az első világháborúról és az azt követő gazdasági válságról.

- De hisz ez tök jó! Emlékszel? Nekem is ezt kellett csinálnom.

- Nem, mert neked házi dolgozatot kellett írnod, Jer. Nekem előadást kell tartanom, jegyzetek nélkül, a térképnél. Semmi esélyem, borzalmas vagyok a tájékozódást illetően. GPS nélkül elvesznék – vallotta be. Hát igen, senki sem tökéletes.

- Akkor jól fel kell készülnöd, alaposan begyakorolnod az előadást és teljesen kimeríteni a témát, hogy Alaric még csak bele se tudjon kérdezni – vázolta fel a helyzetet Jeremy.

- Nem érted, ez esélytelen. Ilyen téren teljesen analfabéta vagyok. Ha egy dalt kéne elénekelnem, ami az akkori szenvedésről szól, sima ügy. De ez… Ez… Megbuktam – hajtotta le a fejét.

- Tudod, a helyett, hogy itt keseregnél, elkezdenéd a tanulást, lehet, hogy elkerülnéd – vágta hozzá a megdöbbentő igazságot.

- És ha elrontok valamit és minden hiábavaló? – kesergett tovább, bár már nem olyan nagy intenzivitással.

- Figyelj, ismerem Alaricot. Ő még nekem is megadta az esélyt, pedig semmi oka nem lett volna rá. Az iskola szégyenfoltja voltam. Ő látja azt, amit más tanárok nem. A lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy ha látja, mennyire erősen próbálkozol, nem adod fel és küzdesz a kudarcok ellenére is, át fog engedni. Higgy nekem.

- Köszi, Jer. Igazi jó barát vagy, nem tudom, mihez kezdenék nélküled – ölelte meg erősen.

- Gyere át most hozzánk. Segítek, amit tudok – ajánlotta fel, miközben viszonyozta a gesztust.

- Köszi, benne vagyok! Menjünk – állt fel.

Azonban ezt az utolsó jelenetet egy dühtől izzó kék szempár is figyelemmel kísérte. Nem sok hiányzott, hogy a város lakossága ismét fogyatkozni kezdjen.

*

Hope idegesen toporgott a bejáratnál. Még sosem járt ezelőtt a Gilbert házban… Jobban mondva senkinél sem vendégeskedett a szösziéket leszámítva, mióta elhagyta az Angyalok városát. Jeremy szélesre tárta előtte a bejáratot, s egy hangos köszönés után a nappali felé vette az irányt. Az énekes alaposan szétnézett, nagy figyelmet szentelve a kósza családi képeknek. Tetszett neki a látvány, annyira… Otthonos, meghitt. Neki nincsenek kirakva ilyesmi, az egész, olyan… steril. Jobb szót nem talált rá. Ha nem tudná az egész város, hogy az a Fall ház, sosem jönnének rá, ki lakik ott. El is határozta, hogy mostantól kezdve mindent meg fog örökíteni, kiteszi őket a szobájába és más helységekbe is. Ugyan akkor félt megváltoztatni bármit is. Az édesanyja ott nőtt fel, ahogy a korábbi ősei is. Az egész ház olyan, mint egy családi ereklye olyanokról, akikkel sokkal több, vagy legalább egy kis időt szeretett volna tölteni.

- Szia! Bizonyára te vagy a híres Hope Fall – jött le a lépcsőn egy középmagas, hosszú, vörös hajú nő, kék farmerban és szürke blúzban. Kizárásos alapon könnyedén ki tudta következtetni, hogy ki üdvözölte.

- Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen. – Igen, ön pedig bizonyára Jenna Summers, sokat hallottam már magáról – mosolygott kedvesen.

- Kérlek, tegezz nyugodtan, nem vagyok én olyan öreg – kérte egyből.

- Köszönöm.

- Kérsz valamit enni, inni? Elena és Stefan a konyhában vannak, megmutatom…

- Köszönöm, nem kérek semmit.

- Szia! – ugrott a nyakában a semmiből felbukkanó barna hajú lány. – Nem is mondtad, hogy átjössz… - szúrta le.

- Sziasztok! Nem, Jeremyvel összefutottam az udvaron, ő hívott át, segít elkezdeni az előadásomat – vázolta fel röviden a helyzetet. A kijelentését nagy megdöbbenés fogadta. Nem emlékeztek, hogy az utóbbi időben Jeremy bárkit is áthívott volna magához, pláne nem tanulási céllal.

- És már van ötletetek? – érdeklődött Stefan.

- Még nincs, de Jernek van néhány könyve, és majd… Csak összehozunk valamit – húzta a száját az énekes. Érezte, hogy van valami, amit csak ő nem ért, ráadásul nagy jelentőségű dolog, ez pedig eléggé frusztrálttá tette.

- Megyek, hozom őket, meg a laptopot, az interneten is tudunk majd keresgélni – azzal felrohant a szobájába. – Érezd magad otthon! – kiáltotta.

Kínos vigyor kíséretében a híresség leült a kanapéra, a három fős társaság pedig bevonult a konyhába, megvitatni a látottakat.

A srác hamarosan felbukkant, így kezdetét vehette az egy órás szenvedés. Igazából nagyon semmire se jutottak. Néhány dolgot ugyan kijegyzeteltek, amit érdemesnek találtak arra, hogy bekerüljön az előadásba, de az anyag túl száraznak és nehéznek bizonyult, ráadásul rendkívül messze állt a bevezetéstől. A sok évszámot állandóan összekeverte, az online vaktérkép pedig katasztrofális.

- Végem van. Még csak a bevezetéssel sem végeztünk, nem tudok megjegyezni semmit, a fejem majd’ szétrobban – nyavalygott a lány.

- Hát, tényleg nem vagy egy könnyű eset. Már lassan én is megtanulom, pedig én ezeket még nem is vettem. De lehet, hogy ez a baj… Talán valaki olyannal kéne próbálkoznod, aki tanulta és jól is tudja.

- Már is lemondtál rólam? Ennyire borzasztó lennék?

- Ááá, nem, csak… Na, jó, egy kicsit tényleg fárasztó vagy és… - de az arcába csapódó párna megakadályozta a mondat befejezését.

- Nem kell mindenre ilyen őszintén válaszolnod! – vágta be a durcát az énekes. Ugyan akkor a szája sarkában mosoly bujkált. Nagyon szerette, hogy a körülötte lévők így viszonyulnak hozzá.

- Ó, bocsánat őfelsége! – hajtotta le a fejét a legifjabb Gilbert, majd viszonozta a gesztust, így a párna Hope-ot vette célba, de ő gyors reflexeinek hála elkapta.

- Ez nem jött össze – cukkolta a fiút.

- Ha gondolod, én szívesen segítek neked – lépett be a helységbe Stefan.

- Komolyan? – lepődött meg a híresség. Tudta, hogy a srác milyen jó tanuló, és még mindig legendaként emlegették a híres évszámpárbaját a korábbi töri és tesi tanárral.

- Persze. Menjünk el a Panzióba, ott nyugodtan le tudunk ülni tanulni – tette zsebre a kezeit. Hope nem igazán örült neki.

- Nem szeretném elvenni a délutánodat, amit Elenával is tölthetnél – magyarázkodott. Roppant kínos szituáció. Nem tudta, hogy barátnője mennyire féltékeny típus, elvégre nem mindenki örülne neki, ha a barátja a helyett, hogy vele töltené a szabadidejét, az új lányt korrepetálja.

- Ne aggódj, velem már megbeszélte – robogott ki a konyhából az említett személy két ételhordóval. – Menjetek csak nyugodtan, vigyétek az én kocsimat. Tessék, mi már ebédeltünk, de te biztosan éhes lehetsz. A Panzióban meg tudjátok melegíteni – nyújtotta át a hírességnek.

*

Fél órával később Hope már a Salvatore házat szemlélhette meg belülről. Lenyűgözte a helyiségből áradó régi kor hangulata.

- Csodásan néz ki – fordult körbe a nagy kandalló előtt.

- Ennyire tetszik? – érdeklődött Stefan.

- Igen! Nagyon! – járta körbe a helyiséget, mindent alaposan megvizsgálva, egyik helyről a másikra ugrálva vidáman. A srác mosolyogva rázta meg a fejét. Olyan volt, mint egy kislány, aki először jár Disneylandben.

Egy rövid ismertető után a házról, hozzáláttak a tanuláshoz. A lány megdöbbent, hogy se könyvet, se internetes segítséget nem vett igénybe, a nélkül kezdett el mesélni. Igen, mesélni. Stefan nem a tankönyvi anyagot adta elő, hanem olyan lenyűgözően valóságosan kezdett el beszélni a válság idején élő emberek helyzetéről, mintha ő maga élte volna át. Ami persze elvileg lehetetlen, ezért is gyakorolt olyan nagy hatást az énekesre. Lelkesen jegyzetelt mindent, de egy idő után a gyomra korogni kezdett, jelezve, hogy energia utánpótlásra van szüksége.

- Bocsi – motyogta pirulva.

- Semmi gond, gyere, menjünk a konyhába.

A legifjabb Salvatore megmelegítette az ebédet, majd magára hagyta a hírességet, hogy addig is át tudja nézni, eddig mi mindent írt le, s a folytatásról döntsön.

Szépen, lassan Hope mindent elpusztított, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény a hatalmas adagokat tekintve. Már elmosogatta az edényeket, mikor valaki egy poharat tett bele a mosogatóba mellette. Ijedtében ugrott egyet, a kék szempár láttán azonban megnyugodott.

- Damon! Megijesztettél! – szidta le, miközben próbálta normalizálni a légzését.

- Bocsi, de ebben a házban csak magammal szolgálhatok. De talán ha elmész Gilbertékhez, olyan társaságod lesz, akivel szívesebben töltöd az idődet – mondta gúnytól csöpögő hangon.

- Nem értelek, mi bajod van? – értetlenkedett.

- Nem, én nem értelek téged. Te a nyálgombócokra buksz? Azok a gyengéid? Akiket úgy rángathatsz, ahogy neked jól esik? – tett egy lépést felé, így két méterre csökkent köztük a távolság.

Nem tehetett róla, mióta látta azt a kis meghitt jelenetet az iskolában, s végignézhette, hogy miként mennek el a Gilbert házhoz, forrt benne a düh. Az agya egy hátsó része egyfolytában ezt ordította: Az enyém! Az enyém! Most pedig a bambievő öccsével beszélget a nappaliban. Ez már több mint amit el tudott viselni.

- Mi a fene bajod van neked? – kezdett begurulni Hope is.

- Először a papucskirály, utána a kis emós, most meg a nyálas öcsém. Tényleg ennyivel beéred? – vágta hozzá.

- Semmi közöd hozzá, hogy kivel voltam! Paul nem papucs, csak figyelmes és törődő, egyesekkel ellentétben! Jeremy kedves, ahogy az öcséd is!  Segítenek, hogy Mr. Saltzman ne buktasson meg töriből.

- Mert én nem törődöm veled? Elmentem érted egészen Los Angelesbe, hogy ne töltsd egyedül a szilvesztert, elvittelek ma reggel a suliba is!

- Te ne merj az orrom alá dörgölni semmit! Volt neked egyáltalán valaha normális kapcsolatod? Úgy értem egy olyan, ahol nem egy lotyóval feküdtél le egy éjszaka erejéig, Katherine-en kívül? Már ha azt normálisnak lehet tekinteni – vágott vissza, s felére csökkentette a köztük lévő távolságot. A levegő szikrázott közöttük, nem jó értelemben.

Ekkor lépett be hősiesen Stefan, felvállalva a villámhárító szerepét. Úgy gondolta, ha most még közbevág, talán meg tudja menteni a helyzetet. Nem véletlenül hagyta magára a lányt. Tudta, hogy a bátyja ki fogja használni az első adandó alkalmat, hogy kettesben lehessen vele. A beszélgetésüket azonban nem így képzelte el. Ő is látta a változásokat, amik mostanában történtek. Damon elkezdett… Lenyugodni. S mindez egy személynek köszönhető. Aki úgy tűnik, hogy bátran felemelheti a hangját, veszekedhet vele, nem esik bántódása.

- Úgy veszekedtek, mint a gyerekek – közölte a megállapítását. Igazából nem volt valami találó, sem helytálló, de a célt elérte.

- Te ebbe ne szólj bele! – vágták rá kórusban a civakodó felek.

A pillanatnyi tűzszünetben egymásra néztek, mindkettőjüknek harag lángolt a tekintetében, de lévén, hogy rövidesen nem maradt, ami táplálja, kezdtek lenyugodni. Komoly sértések hangzottak el, de tudták, hogy mindennek meg volt a maga igazságalapja, ugyanakkor nem is gondolták át, csak mondták. Nem akarták megbántani a másikat, Hope-nak ettől függetlenül rosszul esett. Nem értette, hogy mivel szolgát rá erre az egészre. Damon ráadásul teljesen kiismerhetetlen, furcsa dolgai vannak, a hangulatváltozásai pedig gyorsabbak, mint a fény terjedési sebessége.

Stefan látva a lehetőséget, a lány számára nem hallható módon kezdett beszélni bátyjához.

- Kérj tőle bocsánatot.

Erre egy jól hallható horkantás érkezett válaszként, majd egy, az öccséhez hasonló.

- Mégis mit képzelsz?

- Neked már megint mi a bajod? – kapta fel a vizet az énekes. Ő semmi mást nem hallhatott, csak azt a nem túl szép megnyilvánulást.

Az idősebb fivér nagy levegőt vett, s a fogát csikorgatva kezdett bele a mondandójába.

- Lehet, hogy kicsit messzire mentem, de akkor is félreérthetően sok időt töltesz kettesben a Gilbert kölyökkel, nálad, nála, nyilvános helyeken – bökte ki nagy nehezen, hogy mi okozza a dühét.

- Jeremy a barátom, én pedig szeretek sok időt tölteni a barátaimmal, akárhol – magyarázta nagyot sóhajtva. Örült, hogy végre elkezdtek normális emberek módjára beszélni, így sokkal könnyebb. A férfi mindig olyan hamar ki tudja hozni a sodrából. Eleve forróvérű típus, de a vele való civakodások minden eddigit felülmúlnak.

- Akkor töltsd a holnap délután velem a Grillben, elvégre mi is barátok vagyunk – kapott az alkalmon a vámpír.

- Rendben – egyezett bele.

Azonban mindketten érezték, hogy valami itt erősen sántít. Később mentek a saját dolgukra, Damon az emeletre, a szobájába, Hope pedig a nappaliba, tanulni. Mégis mindkettőjüket ugyan az az érzés fogta el.

Ez nem barátság…