XXIII. Confused ~ Összezavarodva

„We can't control love… love controls people”
~ „Nem tudjuk irányítani a szerelmet, hiszen a szerelem irányít minket”

Damon fejét a csempének támasztotta, miközben a forró víz kezdte teljesen felmelegíteni lehűlt testét. Vámpírként az ilyesmi sokkal érzékenyebben érinti, mivel már technikailag halott, csupán más emberek vére élteti, dobogtatja a szívét. Lehet, hogy hosszú percekig az esőben állni nem a legjobb döntés. De abban a pillanatban, ki foglalkozott efféle ostobaságokkal? Az egyetlen élőlény a Földön, aki érdekli, aki számít neki, vele szeretne lenni. Nem tudta, hogy mindez hová vezethet, csupán azt, hogy minél gyakrabban láthassa azokat a boldogságtól csillogó smaragd íriszeket, amit egyetlen csókjával ért el. Meg akarja próbálni, hogy mi lehetne kettejükből, s mivel, hogy ez fordítva is igaz, csak még több önbizalommal és valamiféle furcsa melegséggel tölti el. Amennyire idegen ez az érzés, annyira jól is esett neki.

Gyorsabban véget vetett a fürdőnek, mintsem, ahogy eredetileg tervezte, hiszen már vártak rá. Alig akart hinni a szemének, de igaz volt. Hope épp nedves tincseit szárítgatta egy törülközővel, miközben a férfi ágya szélén ült, s az ő boxerét és pólóját viselte.

*

Az énekes, amint helyet cseréltek a férfival, immár átmelegedve és száraz ruhákban körbejárta, a szerinte kissé komor és sötét szobát. Semmilyen tárgy nem utalt a lakója személyének a kilétére, pedig tudomása szerint már egy fél éve visszaköltöztek. Ő az óta már egy kész tervrajzzal a fejében készült otthonosabbá varázsolni a szobáját. A telefonjáról ki is válogatott pár képet, amiket ki akart nyomtatni, hogy utána kitegye a falára. Még a barátnőitől is el akart kérni párat, majd néhány családi kép, s kész is!  Ezzel szemben az itt lakó férfiről ezt nem is tudta volna elképzelni, ettől függetlenül továbbra is úgy gondolta, hogy kissé lehangoló a hely, ugyan akkor tükrözi azt a titokzatosságot is, ami Damont körülveszi. Ajka még mindig bizsergett a csókjuktól. Bár nagy valószínűséggel összeszedett egy jó kis náthát, de akkor semmi sem érdekelte. Csak ők voltak ketten. Szinte érezte, hogy a kettejük között álló falak egyike ledőlt. A szíve mélyén azonban egy kicsit félt. Félt a csalódástól, amit a hírhedt nőfaló tud neki okozni. Nem akart egy újabb trófea lenni, s hiába nyugtatgatta Damon, hogy ez nincs így, ő mindig is más volt, ez a félelem benne volt, nem tudott mit kezdeni ellene. Ezen csak az idő és tettek tudnak változtatni.

Lehuppant a nagy franciaágyra, s a törülközőjével próbálta megszárítani a haját. Nem sokkal később megpillantotta a felé közeledő férfit. A levegő bennrekedt a tüdejében. Csupán egy szál fekete melegítőnadrágot viselt, ami lazán lógott a derekán. A tökéletesen kidolgozott felsőtest, a kockás has, az izmos mellkas… Biztosan sokaknak megér egy pár ajtócsapkodást. Ő is épp a hollófekete tincseit szárítgatta, közben pedig lassan, macska léptekkel közeledett a lassan oxigénért könyörgő lányhoz.

Lehajolt, s egy puha csókot lehet a híresség ajkára. Még ő maga sem hitte el, hogy ilyen könnyedén, teljes természetességgel megteheti ezt mostantól fogva, hiszen a lány teljes mértékig az övé, senki sem nyúlhat hozzá, vagy kezdhet ki vele, hacsak nem akar meghalni. Találkozni is csak az ő engedélyével lehet.

- Sikerült átmelegedned? – érdeklődött egy pimasz mosoly kíséretében. Ugyanis az után vették a Panzióba az irányt, miután eléggé hangosan elkezdett vacogni az énekes, csoda hogy a Grillben nem hallották meg a fogai összekoccanásait. A romantikus hangulatnak ugyan lőttek, de ez csak újabb lehetőséget adott Damon számára, hogy heccelje. A kis veszekedéseikről semmi pénzért nem mondott le.

- Már sokkal jobb – bólintott kissé elpirulva. Élete egyik legkínosabb pillanataként tartja azóta számon, noha az előtte levő pedig a legvarázslatosabbak közé tartozik.

- Hallom is… Vagyis nem… Nem hallom – cukkolta tovább.

- Olyan szemét tudsz néha lenni – vágta hozzá a törülközőjét, amit persze könnyűszerrel elkapott a vámpír.

- Hát ez nem jött be – vigyorgott szemtelen módon.

- Egoista vagy – tette karba a kezeit.

- Nem, csak te vagy béna – húzta tovább.

- Majd meglátjuk – figyelmeztette.

- Már alig várom – játszotta a halálra rémültet. – Na, tessék, vedd el – nyújtotta át a törülközőt. – Még a végén megfázol.

- Még most sem hiszem el, hogy nincs egy hajszárítótok – vette el az említett tárgyat, de közben összeért a kezük. – Úgy látom, te viszont nem melegedtél át eléggé, hideg a kezed – állapította meg.

Damonben ekkor megfagyott a vér. Most el tudná mondani, még az elején tisztázhatná, hogy mi is ő valójában. Aztán belegondolt újra, hogy az mivel járna. Nem akarta a rettegéssel teli szemekbe nézni, látni az undort az arcán. Helyette sokkal inkább azt a felesleges aggódást, amit most is. Nem, még nem mondhatja el.

- Akkor igyunk valamit, ami segít átmelegedni. Én a kávéra szavazom. Te? Tea, vagy kávé? – érdeklődött.

- Tea – válaszolt, miközben elfogadta a felé nyújtott jobbot, hogy fel tudjon állni.

- Gyere – mutatta az utat, de nem fogták közben egymás kezét.

Hope ezúttal is alaposan megnézett magának mindent, a Panzió vetekedett a Fall család házával, bár a lány otthona sokkal világosabb, otthonosabb hatást nyújtott, annak ellenére, hogy a régi korok mindkét helyen uralkodóak. Mindezektől függetlenül, még mindig magával ragadta a látvány és az érzések, amiket a ház váltott ki belőle.

- Ennyire tetszik? – kérdezte Damon féloldalas mosollyal az arcán.

- Igen – mondta sugárzó arccal.

- Pedig nem nagy dolog. A régi házunk sokkal jobb volt – s közben elmerült a kiskori emlékeiben.

- Azt hittem, ti mindig is itt laktatok – értetlenkedett. Nem hallotta, hogy a Salvatore családnak másik háza is lett volna.

- Úgy értettem a családunknak, az őseimnek. Bár a régi Salvatore birtoknak csak a maradványai állnak már csak fent. De ott van a Lockwood és a Fall romok is – mesélte. Alaposan elszólta magát, de szerencsére tudott szépíteni. Ismerte már annyira a lányt, hogyha valami újat hall a családjáról, akkor képes megfeledkezni az efféle apróságokról.

- Komolyan? – ámult el, épp úgy, ahogy a férfi azt várta.

- Igen, ha gondolod, egyszer elvihetlek megnézni – ajánlotta fel.

- Az csodás lenne! – örvendezett egyből.

- Rendben, de most gyere, melegedjünk át – hívta a konyhába, ahova engedelmesen követte az énekes.

- Elkészítsem én az italokat?

- Rendben, addig dobok pár fát a kandallóba – egyezett bele a vámpír, s már ott se volt.

Hope-nak egy kis idejébe telt, mire mindent megtalált. A kávéfőző felfedezése is újdonságként hatott rá, de szerencséjére már látta egy párszor, hogyan csinálja Page. Közben a teavizet is feltette forrni.

Furcsa érzés volt, hogy nincs senki, aki lesse a kívánságait, s azonnal ugorjon, ha szeretne enni, inni valamit. Ismét egy újdonság, de ő akarta ezt is. Ki akarta próbálni, mint mikor közösen sütöttek pizzát is. Ráadásul most valaki olyanért is teszi ezt, aki egyre többet jelent a számára. Mosollyal az arcán töltött egy bögrébe kávét.

- Mit kérsz bele? – kiáltotta.

- Simán feketén iszom – érkezett a füle mellől a válasz, mire majdnem elejtette a kancsót.

- Muszáj így mögém lopóznod? – szidta le. A helyére rakott mindent, s beletette a teafüvet a forrásban lévő vízbe, majd elzárta a gázt.

- Nem én tehetek róla, hogy egy ijedős nyuszi vagy – jegyezte meg, majd nekidőlt az asztalnak.

- Kac-kac, nagyon vicces vagy – húzta fel az orrát, s halványan elpirult. Nem tartotta megát félősnek, de az utóbbi időben állandóan olyan dolgokat tett, vagy mondott, amik kicsit sem voltak jellemzőek rá. Azt azonban nem akarta, hogy az új Hope Fall gyáva legyen.

- Azóta sem sokat fordultál meg a konyhában, nem igaz? – érdeklődött Damon.

- Nem. Nagyon látszik? – kezdte tördelni a kezeit. Ebben az új életben az ilyesminek sokkal nagyobb jelentősége volt, mint azt korábban sejtette.

- A jelenléted is furcsa, valahogy nem illesz bele a képbe – nézett szét a helyiségben. – Ez nem a te világod.

- Volt. Nem az én világom volt. Tudod, hogy mennyire szeretnék megváltozni – váltott komoly hangnemre. Itt már nem volt helye a viccelődésnek a számára.

- Értem, de tudod, vannak olyan dolgok, amikre születni kell. Az, hogy valaki otthonosan tudjon mozogni a konyhában is ilyen. Ezt nem lehet tanulni, kell hozzá egyfajta érzék, ami neked, kislány, nem hiszem, hogy megvan. De ezzel nincs baj – tette hozzá, mikor látta a szomorúságot az arcán. – Nagyon sok olyan ember van, aki nem tud főzni. Ettől semmivel se vagy kevesebb – próbálta oldani a légkört.

- Lehet, hogy igazad van. Ettől függetlenül egy teát, vagy egy kávét még igenis el tudok készíteni – jelentette ki, s már hozzá is látott a saját itala elkészítéséhez. Tett be cukrot, citromlevet. Itt Damon hálát adott, amiért Elena sűrűn látott vendég náluk, s ilyen dolgok mindig vannak otthon.

Hope a forró teát kortyolgatta, s mélyen elmerült a gondolataiban. Sajnos igazat kellett adnia a férfinak, még ha nyersen is adta a tudatára, ami kicsit rosszul érintette. Ha tényleg együtt szeretnének lenni, el kell fogadniuk egymást olyannak, amilyen, s egy kicsit összecsiszolódniuk. Ez márpedig nem lesz egy egyszerű menet, egyikőjük számára sem. Ezzel mindketten tisztában voltak.

Damon semmiféle lelkiismeret furdalást nem érzett, amiért így a képébe vágta az igazságot. A finom célozgatások, hacsak nem tartozott hozzájuk hátsó szándék, sosem ment neki. Az annyira nem ő. Bárkit képes lenne megölni, aki bántani merészeli, akár szóval, akár tettel. Számára elég egyelőre ezzel a birtokló, védelmező érzéssel megküzdeni, kordában tartani. Később talán majd csiszol a stílusán. Vagy nem.

Ránézett az éppen poharát ürítő lányra, aki csábítóbb látványt nyújtott az ő ruháiban, mint eddig akármelyik szoknyájában. Letette maga mellé a kiürült bögréjét, s odaállt elé. Mélyen a szemébe nézett, s finoman megsimította az arcát. Hope lehunyta a pilláit az érintés hatására, s halkan sóhajtott. Érezték, ahogy fellángol köztük a szenvedély. Damon ajkai gondolkodás nélkül lecsaptak. Kezeit letette e lány térdeire, s onnan kezdett felfelé haladni, miközben hüvelykujjával körkörösen simogatta combja belső felét. Az énekes apró, vörös körmeit végighúzta a mesterien kidolgozott izmokon, mire a vámpír is gyorsabban kezdte szedni a levegőt. Elmélyítette a csókjukat, nyelvével felfedezte szája minden zugát. Amikor a boxeralsó aljához ért, egy, az eddiginél sokkal hangosabb sóhajt szakadt ki Hope-ból, s a férfi széles vállába kapaszkodott. Damon egy pillanatra megijedt, hogy ezek után nem lesz képes uralkodni magán, főleg, mikor észrevette, hogy a csábító nyakat kezdte csókjaival elhalmozni. Itt meg akart állni egy pillanatra, de ekkor váratlan fordulat történt. Az eddig ártatlannak gondolt kislány, fogta magát, lábaival átkarolta, s odahúzta magát a férfi öléhez. Mindketten egyszerre nyögtek fel.

- Megőrjítesz – szisszent fel a vámpír. Az énekes lehúzta magához, csókjával fojtotta belé a további felesleges fecsegést. Hiszen mindketten ezt tették a másikkal.

A férfi ujjai rátaláltak a póló szélére, s tenyerét hamarosan a lány hátára tette. Furcsa torokhangot hallatott a forró bőr érintésének hatására. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne tépje le azonnal az összes ruhadarabot. Hosszú idő óta először kellett megküzdenie a vámpír ösztöneivel. Azt akarta, hogy az övé legyen, mindenhogy. A teste, a vére, a lelke. Már majdnem feladta a harcot, mikor a semmiből egy váratlan hang észhez térítette.

- Damon! – hallotta meg a nevét a nappaliból. Stefan kiáltotta. Az ember feletti érzékszerveinek köszönhetően bizonyára könnyedén kivehette, hogy mi folyik a nappaliban.

- Stefan, mi történik? – faggatta Elena. Ezek szerint ő is itt van. Remek. Nagy nehezen, de elhúzódott a csábító bestiától.

- Hope, Stefan és Elena itt vannak – térítette észhez. A vágytól homályos tekintet egy pillanat alatt kitisztul.

- Jézusom! – ijedt meg. Gyorsan körbenézett, majd megnyugodott, mikor nem látott senkit. 

- Még a nappaliban vannak, gyere – segítette le a pultról. Mindketten megpróbálták összeszedni magukat, de az előbbiek után kissé nehezen sikerült. A lány ajkai meg voltak duzzadva, arca kipirult, szemei a szokásosnál is jobban csillogtak. A levegőt mindketten gyorsan szedték.

Nemsokára meg is jöttek a nem kívánatos vendégek. Az idősebb Gilbert testvér álla leesett a párosuktól, főleg, mikor Damon jelentőség teljesen átkarolta Hope derekát.

- Sziasztok! – üdvözölték egymást mindannyian.

Egy sor kissé feszült és kínos sablonos kérdés után az iskola álompárja felment a srác szobájába, hogy alaposan megvitathassák a történteket.

- Ez borzalmas volt – állapította meg az énekes.

- Szerintem vicces. Nem láttad az arcukat? Egy ilyen fotónak kéne lennie az évkönyvben róluk – kárörvendett.

- Én kínosan éreztem magam – túrt bele barna tincseibe.

- Most már késő eljátszani az ártatlan kislányt, én már nem veszem be – jelentette ki a vámpír.

- Ó! Fogd be – csapott finoman a vállára, miközben fülig pirult.

Tíz perccel később mindketten a nappaliban ültek a kanapén, Hope egy újabb bögre teával, míg Damon már whiskyre cserélte a kávéját.

- Most hogyan tovább? – tette fel a nagy kérdést a híresség. Az eddig idilli levegő megfagyott. A férfi tudta, hogy ezt tisztázniuk kell, de még sosem kellett egy efféle beszélgetést lefolytatnia.

- Szerintem eléggé egyértelmű a helyzet, nem? – rántotta meg a vállát, mintha ez semmiség volna.

- Tudom, hogy mindketten vágyunk a másikra, de mi van, ha ez pusztán csak a kémia? Ha nincs semmi a vágy mögött?

- Mire akarsz ezzel célozni? – ráncolta a homlokát.  Szemei összeszűkültek mérgében. Nem értette, hogy miért kell ennyire túlbonyolítani ezt az egészet.

- Szerintem jobb lenne, ha egyelőre csak találkozgatnánk, randizgatnánk, s közben kiderülne, hogy ez több mint pusztán kémia.

- Rendben. Ha ezt akarod, legyen.